Szomorúnak lenni, sírni és gyászolni rossz. Folyamatosan a történteken rágódni, elmesélni, beszélni róla szintén rossz. Vidámnak és boldognak kell lenni, mint a Susan Sarandon-os amerikai filmekben. Az jó. Akkor is, ha valami rossz történik, mert akkor legfeljebb egy snitt erejéig sírhat Susan Sarandon. De nem úgy, ahogy én, mert Susan Sarandon szépen sír. Éppen csak bepirosodik, aztán könnybe lábad a szeme, és maximum két-három könnycsepp csordul ki szép, barna szeméből. Majd máris mély levegőt vesz, szipog, nagyokat pislog, és vége is van a szomorúságának. Mert ő erős, megállíthatatlanul erős a mozivásznon, csakúgy, mint az anyám, amíg én zokogok, remegve és keservesen napokig zokogok, az arcom takonytól és könnytől nedves és dagadt, a testem egyszerre fáradt és dühös, és folyamatosan vádolom magam, vádolom a környezetem, és nem bírom abbahagyni a sírást, nem úgy, mint anyám filmjeiben Susan Sarandon.