Daniel Chamovitz

A sokrétû és gazdag érzékszervi benyomásokból, amik a növényeket és az embereket is folyamatosan érik, csak mi építünk érzelmi konstrukciókat. Saját érzelmi tartalmainkat vetítjük ki a növényekre, amikor azt gondoljuk, hogy virágba borultan boldogabbak, mint amikor fonnyadoznak.

Mindannyian ismerünk ilyen vagy olyan betegségben szenvedő embereket, akik boldognak érzik magukat - és makkegészségeseket, akik örökké lehangoltak és mélabúsak. Kijelenthetjük, hogy a boldogság nem a test, hanem a szellem, a lélek állapota.

A növények érzékenysége nem jelenti azt, hogy tudnak szenvedni is. Egy látni, szagolni, tapintani képes növény nem szenved jobban, mint egy számítógép, amelyiknek meghibásodott a merevlemeze. A "fájdalom" és a "szenvedés" ugyanolyan szubjektív fogalmak, mint a boldogság, és a növények összefüggésében teljességgel helyénvalótlanok.

Tágabb biológiai értelemben véve nemcsak a csimpánzokkal és a kutyákkal állunk rokonságban, de a begóniákkal és a mamutfenyőkkel is. Fel kell ismernünk, hogy réges-régen elszármazott unokahúgocskánkat köszönthetjük a virágzó rózsabokorban, amely ugyanúgy érzékeli bonyolult, ezer ingert kínáló környezetét, ahogy mi, és amellyel számos génünkön közösködünk.

Ha legközelebb egy parkban sétálsz, állj meg egy pillanatra, és tedd fel magadnak a kérdést: mit lát ez a nárcisz? És milyen illatokat érez a fû? Érints meg egy tölgyfalevelet, és gondolj arra, hogy a fa emlékezni fog erre az érintésre. De nem RÁD fog emlékezni. Te azonban emlékezni fogsz rá, és ezt az emléket örökre magaddal viheted.