Daniel H. Pink

Ha például mindenféle kikötés nélkül örökölnénk 20 millió dollárt, ugyanúgy töltenénk-e napjainkat, ahogy most? És ha tudnánk, hogy legfeljebb tíz évet élhetünk, maradnánk-e jelenlegi állásunkban? Ha a válasz nem, az jelent valamit. Ez a teszt nyilván nem határozhatja meg az ember életének folyását, de a rávezetés ügyes, és a válasz tisztázó erejû lehet.

A "miért" kérdés feltevése elvezethet minket a megértéshez. A "miért ne" felőli közelítés azonban nagy áttörést jelenthet.

Természetesen vannak helyzetek, amikor komolynak kell lenni. De a túlzásba vitt komolyság rosszat tesz az ember karrierjének, és még rosszabbat általános egészségének.

A jómód paradoxona, hogy míg az életszínvonal évtizedről évtizedre emelkedett, a személyes és családi életben nem következett be hasonló elégedettségnövekedés. Ezért van az, hogy sokakat felszabadított a jólét, mégsem teljesedtek ki általa.

Az ember valahogy természeténél fogva arra van kódolva, hogy a világban tapasztalható jelenségeket ellentétpárokban lássa: kelet és nyugat, Mars és Vénusz, logika és érzelem, bal és jobb. Az élet legtöbb területén azonban általában nem kell valamelyik oldalra állnunk, sőt sokszor veszélyes, ha mégis megtesszük.

Mindenki tudja, hogy a helyes időzítés nagyon fontos, csak az a gond, hogy nem sokat tudunk magáról az időzítésről.

Amit az időmérés "természetes" egységeinek tartunk, azok valójában csak kerítések. Az őseink húzták fel őket, hogy kordában tartsák az időt. A másodperc, az óra és a hét egyaránt emberi találmány.

Igaz, hogy az érzelmeink a bensőnkben zajlanak, de kívülről is látszanak. Akárhogyan próbáljuk is palástolni, előbb-utóbb felszínre bukkannak - és ez befolyásolja, hogy mások hogyan reagálnak szavainkra és tetteinkre.

Az általunk befolyásolhatatlan biológiai óránk hatására levelek módjára bontakoznak ki és zárulnak be a képességeink.

A napközbeni alvás olyan az agyunknak, mint a jégsimító a korcsolyapályának: kisimítja azokat a karcolásokat, sérüléseket és gödröket, amelyek nap mint nap kialakulnak az agyunkon.

Az élet nem mindig verseny, hanem néha versenyek sorozata.

A legjobb tudósok gyakran kicsiben kezdenek, de nagyot gondolnak.

A holtpont normális jelenség, de általában rövid ideig tart. Ugyanolyan természetes, hogy túllendülünk rajta, mint hogy belecsúszunk. Tekintsünk rá úgy, mint a náthára: kellemetlen, de végül úgyis elmúlik, és utólag már alig emlékszünk majd rá.

Élettörténetünk úgy csordogál, mint a regény fejezetei. Ahogyan a regények, úgy az életünk fontos momentumai sem kötődnek a kerek számokhoz. Furcsa is lenne, ha egy könyvet az oldalszámok alapján értékelnénk: "A 160-as oldalak szuperizgik voltak, de a 170-esek egy kicsit ellaposodtak". Mégis, amikor az emberek közelednek a kerek születésnapjukhoz, valami feltámad bennük, ami megváltoztatja a viselkedésüket.

A törekvéseink elején általában az motivál jobban, hogy mennyit értünk már el, a végén általában az, hogy milyen kevés van már hátra.

Az életünk (...) olyan, mint egy háromfelvonásos színdarab. Az első felvonás a bevezetés. A gyerekkorból átlépünk a fiatal felnőtt korba, majd buzgón igyekszünk megtalálni a helyünket a világban. Második felvonás: szembesülünk a könyörtelen valósággal. Küzdünk a megélhetésért, talán párt találunk és családot alapítunk. Haladás és visszaesés, győzelem és kudarc váltja egymást. A harmadik felvonás a keserédes csúcspont. Talán elértünk valamit, talán valaki szeret minket, de mindenképpen közel a végkifejlet, amikor legördül a függöny.