Daniel Pennac

Sosincs időm olvasni, de ha belehabarodtam egy regénybe, le nem tettem, míg végig nem olvastam. Ha olvasunk, senkitől, még magunktól sem lopjuk az időt. Az olvasás - létezésmód.

A szorongás annyiban különbözik a szomorúságtól, az aggodalomtól, a mélabútól, a nyugtalanságtól, a félelemtől vagy a haragtól, hogy nincs beazonosítható tárgya. Egy vegytiszta idegállapot, amelynek azonnali testi következményei vannak: szorítás a mellkasban, kapkodó lélegzet, idegesség, ügyetlenség (...), dühroham, aminek az első szembejövő issza meg a levét, elfojtott dühöngés, ami megmérgezi a vért, kiöli a vágyat, és éppen olyan kapkodóvá teszi a gondolkodást, mint a légzést.

Ha pontosan leírok mindent, amit érzek, a naplóm hírvivő lesz a lelkem és a testem között. Az érzéseim tolmácsa lesz.

A hangunk az a zene, amit a szél ébreszt, amikor átkel a testünkön.

Meg tudjuk akadályozni, hogy az érzéseink lebénítsák a testünket. Megszelídíthetők, mint a vadállatok. Ráadásul a félelem emléke hozzájárul az élvezethez.

A félelem nem véd meg semmitől, és kiszolgáltat téged mindennek! De attól még óvatos lehetsz.

Az óvatosság a bátorságban rejlő intelligencia.

Nem rossz érzés a hallgatás. Pihentető. (...) Ha sokáig hallgat az ember, mintha belülről tisztogatná magát.

Hihetetlen, hogy a vágynál a szépségnek milyen nagy hitelkerete van!

Nem a múló időt kell ünnepelni, hanem dicsőséget szerezni annak, ami még előttünk áll.

Nagy különbség van a tiszta gyöngédségből fakadó simogatás és aközött, amire azért szánja rá magát az ember, hogy véget vessen a sírásnak. Az első esetben a kisbaba a gyöngédség középpontjában érzi magát, a másik esetben érzi, hogy ki akarják vágni az ablakon.

A fogmosás az örökkévalóság előszobája. Ennél jobban csak a misén unatkozom.

Amikor egy csoport tagjai vagyunk, az az elnyomhatatlan vágy olvasható le az arcunkról, hogy igazán a csoport részei legyünk.

Inkább vak szeretnék lenni, mint süket. Hogy ne halljak többé semmit, úgy éljek, mintha egy akváriumból figyelném a többieket? Nem, akkor már jobb, ha nem látom őket, és a sötétségben továbbra is hallom, ahogy beszélnek, mozognak, orrot fújnak, vagyis léteznek.

Vén szatyor, vén trottyos, vén hülye, (...) vén roncs, vén totyakos, öreg vaskalapos, vén disznó, vén kecske, undorító vénember: a szavak, a nyelv, a konyhakész kifejezések bizonyítják, hogy lehetetlen könnyû szívvel átlépni az öregkorba.

A habitusunk több emléket hagy azoknak a szívében, akik szeretnek minket, mint a képünk.

Elaludni: feloldódni az álomban. Felébredni: újra forrongó állapotba kerülni.

Úgy vagyunk a betegségeinkkel, mint amikor elkezdünk mesélni egy viccet, és egyszer csak kiderül, hogy már mindenki ismeri. Minél többet beszélek a fülzúgásról (...), annál több emberrel találkozom, aki maga is érintett a témában.

A testünk egyes változásairól azok az utcák jutnak az eszembe, ahol évek óta járunk. Aztán egy szép napon bezár az egyik üzlet, eltûnik a cégér, a helyiség ott áll üresen, kikerül rá a "Kiadó" tábla, és mi eltûnődünk, mi is volt itt azelőtt, vagyis a múlt héten.

Minden tizedik születésnap temetés és születés is egyben. Öreg ötvenes voltál, és tessék, most fiatal hatvanas lettél. (...) Az új életkorodban kisfiú vagy. Élj soká, nem is olyan rossz belegondolni. Fújd el a hatvan gyertyádat, öregfiú, tíz évre újjászülettél!