Darren Shan

A fegyverek a félelem eszközei, csak azok használják, akik félnek. Akik megtanulnak a puszta kezükkel harcolni, mindig előnyt élveznek azokkal szemben, akik a kardjukra hagyatkoznak, (...) mert ők arra számítanak, hogy győzni fognak. A fegyverek hamis barátok - nem a természet mûvei -, és hamis önbizalmat ébresztenek.

A jövő egyszerre nyitott is, zárt is. Mindössze egyetlen "lesz" létezik, de gyakran számtalan "lehet" van mellette.

Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak mondják. Én már utam végére érkeztem, és az, aki mást mond, vagy bolond, vagy hazug, vagy mindkettő.

Ha hagyod magad ketrecbe zárni, mint egy állat, akkor onnantól már kicsit állatnak is érzed magad.

Nincs annál veszélyesebb, mint amikor valaki csak félig jön rá egy szörnyû igazságra.

A történetek nem érnek véget. Amíg csak élünk, folytatódnak. Az ember egyszerûen kénytelen folytatni a dolgait. Lapoznia kell, új fejezetet nyitni, megtudni, mi minden vár rá legközelebb, és őszintén remélni, hogy bármi is jön, nem lesz túl durva. Még ha odabent, a lelke mélyén tudja is, hogy nagy valószínûséggel az lesz.

Nem voltam gonosz. Néha arra van szükség, hogy az ember harcoljon. Vannak helyzetek, amikor félre kell hajítania a nemesebb eszményeket, és be kell piszkolnia a kezét. De mindvégig törekednie kell a békére, és még a legvéresebb konfliktusok idején is keresnie kell a békés megoldás lehetőségét.

Képzelj el egy hatalmas ládát, telis-tele sok millió kirakójáték apró darabkáinak milliárdjaival: ez a jövő. Egy óriási táblát képzelj mellé, amely részben már megtelt a teljes puzzle lapocskáival: ez a múlt. Azok, akiknek a jelenben dönteniük kell egy-egy dolog felől, mindannyiszor vakon nyúlnak bele a jövőt rejtő dobozba, kihúzzák a kirakójáték egy újabb mozaikdarabját, és odateszik a táblán a helyére. Valahányszor egy új darabka kerül a táblára, azzal változni fog a puzzle végső formája és rajza, ezért fölösleges azt méricskélni, milyen lett volna a kép, ha egy másik lapocska került volna ki a dobozból.

A tekintetem nem egyszerûen szomorú volt - a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. (...) Az üres nem jó (...). Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyûlölet is jobb, mint az üres.

A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön. Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat. Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük.

Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és... a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerûen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerûek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van.

Miért keressek csodákat a papíron, amikor saját magam éltem át őket a való életben?

Időnként az igazság olyan bizarr, hogy lábujjhegyre kell állnod, és erőlködni, hogy felérd ésszel.

Ha valami olyasmit próbálsz utánozni, amit a moziban láttál, akkor az nem mûködik. Például megpróbálkozol egy biciklis mutatvánnyal, vagy felugrasz a levegőbe a gördeszkáddal. De nagy ritkán, amikor a legkevésbé várod, valami egyszer csak összeáll.