Darren Shan

Még a halálban is légy győzedelmes.

Túl könnyû azt mondani: "mi lenne, ha", és lefesteni egy tökéletes világ képét.

Az út hosszú és veszélyes, és még ha minden erődet megfeszítve a végére jutsz is, nincs rá semmi garancia, hogy visszafelé is meg tudod tenni. De ezt az utat végig kell járnod - ha nem akarsz meghibbanni és úgy pusztulni el.

A határozatlanság a káosz szülőanyja.

A bölcsességhez nem vezet más út, csak a tapasztalat.

A jövőbe nézés többnyire fájdalmas élményt jelent. Jobb, ha az ember nem tudja, milyen sors vár barátaira és a szeretteire.

Rendszerint sok ösvény húzódik a jelen és a jövő között: választások és következmények tucatjai. De néha csak kevés, olykor mindössze két út van.

A hatalmad megvan hozzá, hogy elfuss a végzeted elől, de a barátaid iránti érzéseid nem engedik ezt.

Egyszeriben egészen más szemmel néztem a világra. Félelmetes és gonosz helynek láttam, ahol csak félelmetesek és gonoszok boldogulhatnak.

Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a tiszta őrülettől.

Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek.

Igyekeztem a lehető legkifogástalanabbul viselkedni. Úgy akartam távozni, hogy jó fiúként, jó testvérként, jó barátként maradjak meg az emlékezetükben. Nem akartam, hogy bárki is rossz emléket őrizzen rólam, ha már nem leszek.

Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségû volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie.

Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De nem tudom. A múlt már mögöttem van. Most az volna a legjobb, ha többé nem gondolnék arra, ami volt. Ideje elfeledni a múltat és a jelenbe meg a jövőbe nézni.

Felugrottam az egyik magas sírkőre, és kinéztem a városra. Nem sokat láttam belőle innen, de mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó képem a helyről, ahol születtem és éltem, nem siettem el a dolgot: minden ócska mellékutcát fényes sétálóutcának, minden málló vakolatú házat egy sejk palotájának és minden kétszintes épületet felhőkarcolónak láttam.

A magam élete már nem fontos, csak a barátaimé és a családomé. Az ő érdekükben el kell utaznom messzire, oda, ahol nem árthatok nekik.

A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük.

Meg kell állítanunk a környezet szennyezését és rombolását. Vegyük csak ezt a helyet: egy utat akarnak építeni egy őskori halomsíros temetőn keresztül, ahová évezredekkel ezelőtt a druidák temették a halottaikat. El tudjátok ezt képzelni? Elpusztítanák a múlt egy darabját, csak hogy az autósok tíz vagy húsz percet megspóroljanak!

Szeretem tudni, mit forgatnak az emberek a fejükben. Sokkal egyszerûbb lenne a világ, ha kimondanánk, amit gondolunk.

Nem szoktak azzal büntetni valakit gyilkosságért, hogy felszólítják, járjon iskolába. Ámbár - tettem hozzá, visszaemlékezve rég múlt iskolai napjaimra - az ember néha még a halált is szívesebben választaná, mint egy csütörtök délutáni dupla fizikaórát.