Darvasi László

Az élet néha tényleg olyan, mint az opera, amiből kifelejtik a nagyáriát.

Csak egyetlen igazi titok van, és ez a titok az ember, aki szeret.

A tökéletesség ugyan nem fáj, viszont hideg, akár a halál.

Az igazi vágy azt jelenti, hogy az ember egy kicsit más akar lenni, mint amilyen valójában.

A nagy szerelmekben az a csodálatos, hogy a szenvedély ahhoz hasonlatossá alakít bennünket, aki a vágyunk tárgya. Nem azért szeretem, mert olyan akarok lenni, mint ő, hanem mert arra vágyom, hogy kiegészítsen.

Vannak semmire sem jó, használhatatlan emberi beszédek, melyek csupán önmaguk miatt vannak. Szavak, melyek saját maguk tükörképei. Mint az olyan köpeny, amely folyvást magát akarja magára ölteni. Hallottam ilyen fecsegéseket a hazámban eleget, a grófságban is, a piacon, a városkánk utcáin, de bizony még a templomban is. Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, melyek a nyelv földjéből úgy merednek ki, mint a holtak sírkövei.

Olykor fáraszt minden, ami kívül van rajtam. A Világról beszélek. Fáradságos minden cselekmény. Fájdalmat okoz a fény, félelmet kelt a sötét, és rossz a hideg, és nem kevésbé rossz a meleg. Ilyenkor csak az emlékezés lágy mámora segít. Kábítószerem ez, mint másnak a morfium, az álom, a füstölő pálca vagy a nyelv alá csöpögtetett tiszta alkohol. Arcom a párnába fúrom és félig hunyt pilláim alatt újra otthon vagyok, újra gyermek vagyok.

Mint köztudott, a butaság az emberi szellem terméke, magából táplálkozik, és másokat is táplál, olykor bántó is tud lenni, de alapvetően mégsem az. Gyakran a butaság kedves is, bizony lehet valaki olyan kedvesen buta, hogy nemcsak elnézzük neki, de még kedveljük is a butaságát. Sőt azt szeretjük benne a leginkább!

A hazugság témájára szakosodott tudósok jól tudják, hogy naponta átlagosan kétszázszor hazudunk. Hazudik a kéz, a száj, a szem vagy az öl, bizony füllent még a lábujj is. Hazudik a szó, a tekintet, a kérdés is. Hazugság táplálja a festészetet, az irodalmat, a banki világot, a politikát és a sportot. Hazugság nélkül nincs szerelem, sem szabadság.

Az igazi csalódás különszobát nyit a lélek házában, s örökre velünk marad.

Van egy olyan pillanat, amikor az egész életed már csak emlék. Még nem múlt el, de már nincsen. És ha majd elmúlsz, mennyire csodálkozol majd, hogy hiszen meghaltál már, hiszen ez megtörtént veled már, ez az utolsó, ez a végső pillanat, megvolt már.

Az ember arcpirító védtelensége mindig ama tulajdonságából fakad, hogy rendre felejti, a sors kíméletlenebb dramaturg, mint ő. Persze, mi, így vagy úgy, mindannyian a sors keze alá dolgozunk.

Az életünk bizonyos dolgai szebben mutatnak az álom sejtelmes, kékfényû világában, mint a valóságban.

Nem az a fontos, mit mondasz, hanem az, kedvesem, hogy ők mit hallanak meg.

Megvan az az előnyünk a férfiakkal szemben, hogy jobban tudunk kínozni, de a mi szenvedésünk a hangosabb.

Az érzésekkel szabad ugyan vitatkozni, de nem érdemes. Mert minden igaz, ami a világon megtörténik. És a világon minden megtörténik. A dolgok pedig akkorák, mint az ember. Akkorák a világ dolgai, mint az ember kedve. És ugyanaz a dolog hol nagy, hol pedig parányi, ahogy nagy vagy kicsi bennünk a kedv. A világ ajándék, és benne az összes dolog ajándék, becsomagolva a kedélyek ezerszínû papírjába.

És ami talán a legszebb a percben! Percek alatt történik valami apróság, valami gyermekes általánosság, és aztán mindig, aztán örökké emlékezni kell rá.

Egyetlen perc elég, hogy az emberi alkotmány összeomoljon, hogy valamely fölismerés okozta sokk következtében elsisteregjen belőle a vér, elszálljon erő és kedv, s mindaz a hatalom, ami állni, menni, futni késztetett bennünket. Hanem aztán egyetlen perc elegendő, hogy az összeomlott ember fölemelkedjen.

Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem.

Nincsen olyan ember, akinek az életében egyszer ne köszönne be az a pillanat, amikor mélységesen szégyelli, hogy él. Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.