Dora Craiban

Hogyha valamire vinni akarod az életben, akkor hagynod kell, hogy kiépüljön benned és uralkodjon a személyiséged. Önmagad, aki csak te vagy. Nem szabad másokat követned, mindenbe annyira kell csak belekóstolni, hogy összerakd a kirakóst, hogy rájöjj, ki is vagy valójában.

Tudom, nem hiszel a sorsban. Nem hiszed, hogy előre meg lehet írva, milyen feladatod van a világon. De az egy dolog, hogy te nem hiszel benne... attól még munkálkodhatnak olyan erők a világon, amelyekről nem tudsz, vagy nem vagy hajlandó tudomást venni róla. Ezt fogadd el, kérlek!

Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tûzre... Õ keltett életre, és ő éltetett.

Mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de igazából nem is az eltelt napok, hetek, hónapok jelentik a gyógyírt, hanem azok közelsége, akik ebben az időben mellettünk vannak.

Egyszer eljön az a pont az életedben, amikor önmagad számára meg kell határoznod, ki is vagy valójában. Egy hirtelen felismerés, egy villámgyorsan eljövő változás kell ahhoz, hogy elkezdjen érlelődni benned a kérdés, miért is vagy a világon, mit is akarsz az élettől. Ekkor minden átformálódik, új értelmet nyer a létezésed, s próbálod arról győzködni magad, hogy tisztán látod az új utat magad előtt.

Három hónapja ismerte meg a lányt. A lányt, aki olyan dolgokat mondott neki, amit más nem tudhat és nem is érthet. Feltárta az igazságot előtte, s megmutatta neki, mire képes a szerelem ebben a csupasz világban. Mert az volt. Csupasz. Méreggel, haraggal és önzéssel teli világ. De most már vége, mert megtalálta őt. S ő megmutatta neki az utat.

A saját életedet csakis te irányítod, te hozod meg a döntéseket. Nincs sors. Te írod az életed forgatókönyvét.

Érezted már valaha, hogy amikor valami olyasmit értél el az életben, amiért kétségbeesetten dolgoztál, szenvedtél, véres verejtékkel harcoltál, akkor a sikerélmény megváltoztatja a felfogásodat? A gondolataidat másként fûződ, másként tekintesz a barátaidra, a rokonaidra, a környezetedre? Másként tekintesz még egy pohár vízre is... Úgy veszed észre, hogy a reggeli halványan derengő napfény másként törik meg a felhőkön és porszemcséken, másként hatol be a világba? Így reagálsz, ha beteljesül egy régen áhított vágyad, és így reagálsz akkor is, ha a halál torkából ragadnak ki az angyali, segítő kezek.

Az Anyatermészet úgy uralkodik a világon, hogy egyetlen szigorú alaptörvényt állít fel az emberek számára, akik próbálják átvenni a vezetést. Egy alaptörvényt, ami miatt az ember józan esze megbotránkozik, mert mindig többet akar. Ez az alaptörvény pedig így szól: a tökéletes nem létezik.

Semmi sem tökéletes, csak a veszélyesen lázadó szerelem.

Úgy éreztem magam, mint egy darab szakadt, mocskos rongy. Azokat a véres foltokat senki sem fogja tudni már kimosni. S az az én vérem volt, belülről véreztem, kifakadt a lelkem, és tanácstalanul meredtem magam elé.

Ha be vagyok zárva veled egy ketrecbe, elgyengülök. Akkor csak a tiéd vagyok, és csak az kell, hogy erősen átfogj, nehogy elszédüljek. Nehogy megszédüljek a gondolattól, hogy milyen irtózatosan, félelmetesen, halálosan szeretlek.