Dukai Takách Judit

Eltüntél, el s ah örökre tüntél! Gyönyörrel telt kora szép éltemnek. Hányszor édes örömöket szültél Szent lángokra felhevült keblemnek.

Megesküdött még bölcsőmnek Legelső ringásánál A sors, hogy majd jövendőmnek Kacag bús homályánál.

Mindeneknek vagyon öröm Számokra elkészítve, De keseríti azt üröm Búbánattal vegyítve. Hah! nincs semmi állandóság, Nincs, ami megmaradjon, Minden csupa mulandóság Elmém bármit forraljon.

Koporsóban Nyugvó édes jó anyám Szunnyadj itten békességben S lelked tekintsen le rám!

Ah! eltûnt a boldog lélek, Itthagyott ő engemet, Hideg hamvai nem hallják Szives esdeklésemet.

Az igaz barátság e széles világban Ritka madár akármely szép társaságban; Sok tud hízelkedni, de nem barátné ám, Csuda ritkaság ez, avagy nincs is talán!

Sors, ha még most sem nézheted Édes enyhülésemet, Elődben vetem s viheted Boldogabb reményemet.

Óh egy ép és szóló ember Néma porrá hogy lehet? És ez agyaghüvelyéből Ki hogyan s mint költözhet!

Mi (...) itt a boldogság E mulandó világon, Ha nincs semmi állandóság E remegő ágszálon? Egyedül csak a reménység Szent biztatással táplál, Hogy az égben nem leszen vég S lelkem új örömre száll.

Nem egyéb a mi életünk, Mint egy hosszas utazás, Amely után ölel minket Egy örök boldogulás.

Az egekre felesküszöm, Hogy szeretni meg nem szûnöm, Míg a halál bús fátyola Szememet bé nem takarja; Kinyílt szívem te előtted, Melyből bőven megérthetted: Hogy szeretlek halálomig, Míg a szívem szét nem omlik.

Édes érzés a szeretet, Mely nyilával sebesített; Nyilaidtól, látod, vérzem, Nyilaid sebeit érzem. Tégedet ki ne szeretne, Nálad nélkül ki lehetne; Nálad nélkül nem is élhet, Melletted a holt is élhet.