Dura Máté

Sírok között bolyongva, megcsap Az elmúlás lehellete, Úgy érezem: én se vagyok több, Mint a fa hulló levele! Ha testileg megszûntem élni, Idők vihara elsodor, Anyagom, e csipetnyi por, Benne lehet a falevélben, Nem sejtve: éltem vagy nem éltem.

Élünk tovább a nagy Tejutnak Tán százezer uj csillagán, De szerteszórva, öntudatlan. Minő alakban? Az talány. Szivemből gyöngy, vagy drágakő lesz, Agyamból fényes napsugár, Mely egy Mindenséget bejár; Mig két kezem, sziklákba nyomva, Vulkánok láváját kidobja.

Porból vagyunk, porrá leszünk, Egy pillanat, fényes jelenség, Öntudatos, szép életünk.

Kereslek a nagy emberáradatban, Mely az utczák medrében kavarog, Kereslek, ûzlek lázzal, szakadatlan, Mint a futó hab a futó habot; Ki nem fáradva, soha nem pihenve Siklom keresztül az örvényeken, Csak egy a czél: eljutni közeledbe, Csak egy a hit: hogy megjelensz nekem.