Dutka Ákos

Ülünk és nézlek, - nézem a kezed. Vajon fáradtan még meddig vezet? Ki indul innen vajon hamarabb? S mily szörnyû lesz annak, - aki itt marad.

Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott, nem lett felbomló, riasztó halott, - finoman szövődött rá a glória, a földöntúli ős harmónia. Görög arcéled, - két csukott szemed megszépülve élte már az örök életet. Azóta így látlak, úgy állsz már elém, sugárban, mint régen, életünk delén... Most tudom csak - hogy elvesztettelek: Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...