Elekes Ferenc

Egy régi szerelem vacog utánam. Sietésemben elmaradt az úton. Most hallom valahonnan, megállok, a torkomban befelé zokog a világ.

Hosszú, emberi útjainkon lobogó, szép szó is van elég, de vajon a melegéért lépünk-e mindég közelébb?

Én nem tudhatom, hogy boldogul más a szerelemmel, de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, sohasem elég rossz ahhoz, hogy nagyon szeressék.

Nagyot hallgattunk hazáig.

Hogy jó ember volt, annyi bizonyos: hosszasan nézte mindég az első hóhullást, s csak akkor káromkodott, ha érveiből kifogyott.

Amikor sírsz, füzek panaszát isszák a habok, s a fák gyökerei sós vizet nyelnek.

Ottmaradt szép, fehér füstből egy hosszú gondolatjel: vedd tudomásul, világ, gondolkozni kell!

A törvények időszámítása akkor kezdődött, amikor vállat vont az első megnemértés. Hirtelen kitaláltuk a paragrafust, a fájás hatalmát, a kés, ököl és szégyen erejét.

Fodrozó felhőből fonta, s földig érő, hosszú szálakból szőtte a szél a zuhogó záport.

Csak úgy beszélj velem, mert szeleburdinak tûnő, de könny-komoly lelkû folyók tanítottak a tagadásra, és úgy akarom, ne legyen soha bennem olyan hatalom, mely megtiltaná, hogy kicifrázzam a bánatom.

A szerelem legszebb szavait szólta a szánk csak, s látod, örömünk mégis fogyott, ha ránk virradt a másnap.