Elizabeth Barrett Browning

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress...

Úgy érzem, új a világ arca. Hogy Lelked léptét hallottam.

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe.

Ha szeretned kell, azt ne tedd másért, mint a szerelemért.

Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak! Magosában, hosszában s széltében szeretlek. A térnek, hova lelkem elér, ha száll s felkél a lét határa az Úrhoz, ki elvesz s ad. Szeretlek halk vágyában a köznapoknak, mikor a nap ragyog s a gyertya ég. Szeretlek lángra gyúló szenvedéllyel, bánatom erejével, gyermekkorom hitével.

A paloták parkettje vár reád, Magasztos versek édes dalosa! Megáll a táncos, nem libeg tova, Csak nézi-nézi terhes, drága szád.

Ha te álmodozva Vársz vélem itt, amíg a port a szél Föl nem lobbantja... akkor a babér Homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja Fürteidet a sistergő parázs Marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!

Nézz ide - lásd, ablakom beszakadt, Padlásomon denevér s bagoly ül! Lantodra tücsköm cirpel vissza csak. Csönd! Más ekhót ne várj: köröskörül Magány. S egy hang sir benn, ahogy szavad Dallama száll künn... messze, egyedül.

Hagyj el, ne keresd E fáradt, kóbor, koldus énekest, Akit már cipruslombok árnya fed be S az éj setétjén dúdol csöndesen - Fölkent homlokod s harmatos fejem Már csak a halál kapálhatja egybe.

Kezemhez érsz. És ha a földtekén A vad végzet közénk áll, itt dobol - Duplán dobogva szivemben - szived - És álmom-tettem, mint fürtre a bor, Rád vall. S ha forrón kérem az Eget Magamért, neved is Fülébe forr, S könnyemben Szeme látja könnyedet.

A nagyvilágon nem hallotta senki, Mit mondtál, csak mi hárman: fenn az Úr, Te, aki mondtad, és én.

Földi szó nem dúlná szét boldogságunk, A ránkviharzó tenger dühe sem, Hegyek csúcsába kapaszkodna vágyunk, S ha közénk dőlne lángolón a menny, A csillagok közt vetnénk meg a lábunk.

Ha érted mindent elhagyok, leszel cserébe mindenem?

Aki csak szeret... hisz a lehetetlenben.

E vad örömben: - látlak, hallak s új leget kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! - nem gondolok rád - itt vagyok veled.

Az eredményt csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész.

S éreztem, megáll mögöttem egy misztikus Idegen, s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:

Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig lelkem ér, oly messze forr Szerelmem, s mélybe és magasba, hol A Lét s a Menny határaira lel.