Elizabeth George

Végső soron az egész életünk arról szól (...), hogy megnyugvást keresünk, valamennyien annak a jelét kutatjuk, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Egy köteléket, egy horgonyt akarunk, amely szilárdan odaláncol valahová, az odatartozást keressük, a közellétet valakihez, a tudatot, hogy többet is birtokolunk, mint a testünket borító ruhát, a házat, amelyben lakunk, a kocsit, amellyel közlekedünk.

Bármennyire telerakhatjuk az életünket a gondtalan függetlenség kellékeivel, mégis akarjuk a kötelmet. Egy fontos kötelék, mely egy másik emberhez fûz, mindig a személyiség lehetséges próbája is. Ha engem szeretnek, akkor érek valamit.

A gyerekek kiszámíthatatlan módon megváltoztatják az ember életét, és rendíthetetlen odaadásukra nem lehet úgy számítani, mint a kutyákéra. Csak kapni és kapni akarnak, ritkán adni. Csupán a legönzetlenebb természetû felnőtt képes folyamatosan élvezni azt az érzést, hogy minden erőforrását kiapasztják, minden álmától megfosztják. És mindezért mi a jutalma? Nem több, mint az a ködös reménység, hogy ez a csodás teremtmény - ez a teljes, önálló személyiség, aki fölött semmiféle hatalma sincsen - talán majd nem követi el ugyanazokat a hibákat, nem ismétli ugyanazt a mintát, nem ismeri meg azt a kínt, amit a szülei éltek át és mértek egymásra.

Ez a szerelem nagy iróniája. A semmiből keletkezik, nincs logikája, le lehet tagadni, el lehet fojtani, de végül az ember mégis súlyosan megfizet érte, ha menekül előle, mégpedig a szellem, a lélek valutájával kell fizetnie.