Elizabeth Lee Wurtzel

A depresszió... olyan, mint a rák: a figyelmes szem számára a daganat eleinte nem is látható, aztán egy napon - bumm! - ott a háromkilós végzetes tumor az ember agyában, gyomrában vagy lapockájában, és ami meg akar ölni bennünket, azt a saját testünk hozta létre.

A dolgokat nem olyannak látjuk, amilyenek. Olyannak látjuk őket, amilyenek mi vagyunk.

Egyedül én ismertem az élet igazságát, csak én tudtam, hogy az élet egy lefelé haladó spirál, és akár tudomásul vesszük, akár nem, előbb-utóbb mind meghalunk.

Én egy elvetélt mûvész vagyok, aki tele van hóbortos ötletekkel és fellengzős igényekkel, és talán a boldogság képességével is, de nincs meghatározott eszköze mindennek a kifejezésére.

A boldogság szüntelen küzdelem, és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e.

A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás.

Egy nap majd hirtelen eltûnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.

Olyan voltam, mint egy ûrhajós, aki arra készül, hogy magasra szálljon, messzire a Földtől, még a Holdon is túlra. De aztán soha nem kellett attól tartanom, hogy lezuhanok, mert végül föl se szálltam.

Arra a dologra van szükségem, amikor az ember agya kikapcsol, a szíve meg be.

Néha azt szeretném, ha "Vigyázat, törékeny" felirat lenne a homlokomra ragasztva. Néha azt szeretném, ha valahogy tudtára adhatnám az embereknek, hogy azért, mert olyan világban élünk, ahol nincsenek szabályok, és olyan életet élünk, ahol nincsenek törvények, másnap reggelre kelve még éppen úgy fáj, ami fáj.