Ugrás a tartalomra
Egy nap majd hirtelen eltûnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.
Kapcsolódó idézetek
-
A fényképek nyújtotta biztonságérzet hamis. A fényképek előbb-utóbb biztosan elhalványulnak, ugyanúgy, mint önnön gyarló emlékezetünk. Idővel a kontrasztok csökkennek, a kontúrok lágyulnak, a részletek elmosódnak. Azért fényképezünk, hogy emlékezzünk, de minden fénykép magában hordozza a feledést.
Michelle Richmond
-
Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszûrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.
Wass Albert
-
De ha lemegy a nap,
már nem nagyon ismersz rám.
Becsukott szemmel
zuhanok a fény után.
S míg a pohárban el nem olvad a jég,
addig egy kicsit
megint olyan leszek, mint rég.
Ismerős Arcok
-
Még egy mosoly, ami felkavar, még egy érzés, amiről már rég azt hitted, hogy nem létezik, hogy senki sem tudja kihozni belőled, de neki sikerül. Aztán meg van, hogy csak jön és megy. Mosolyog, és eltûnik, megölel és ennyi, te meg ott maradsz már megint egyedül, kiábrándultan a hitből, hogy egyszer majd marad, hogy egyszer majd tovább tart.
Oravecz Nóra
-
Az elveszett fiatalokhoz tartozom, akikre ráfagy az illedelmes mosoly,
Sokan veszik körül őket, mégis magányosak.
Úgy kínoz a kamaszkor, majdnem megfulladok,
Õk erősek, én semmi vagyok.
Diam
-
Miért érzem mindennél erősebben, hogy hamarosan meghalok? Hogy két nap vagy húsz év múlva, most egyre megy. Eltûnök majd anélkül, hogy valaha, valaki (...) igazán látott volna engem. Mint amikor prizmán keresztül összegyûjtött napfénnyel lyukat égetnek a selyempapírba.
Ughy Szabina
-
Alig van úgy, hogy ne téged látnálak magam előtt. Néha csak a szemedet vagy a mosolyodat, meg ahogy jársz, a rugalmasságodat, a mozdulataid ívét, a lépteid simaságát, vagy ahogy a ruháid esnek a melleiden, és majd beleőrülök, amikor visszagondolok rá, hogy milyen volt tartani téged a karjaimban, hogy milyen volt simogatni a derekadat, vagy milyen volt egyszerûen csak babrálni kicsit a hajaddal. Nekem is ugyanúgy hiányzik. Olyasmi ez kicsit, mint a szomjúság, amikor már a puszta emléke is kedvessé válik bennünk a víznek. Érezzük a hûvösét, halljuk a csörgedezését... hasonló érzés. Ráadásul ilyenkor valahogy mindenből hiányzik valami, még ha nem is tudnám megmondani, hogy micsoda.
-
A félelemtől már nem félek. Inkább a közöny óráitól riadozom. Attól, hogy egy napon felébredek, és már valóban nem leszel. Elárullak az álmaimból, kikerülsz a világomból, a vízióim szétfoszlanak, a falak porrá hamvadnak. És te? Lenne olyan történet, melyben a nevem szerepelne? Hogy csak mesélj rólam? Nem hiszem, hogy több emléket őrzöl magadban, mint én tettem.
Albert Tímea
-
A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tûzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bûnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyûkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.
-
Talán csak napjaim vannak hátra, és utána... ki tudja, mi lesz velem? Meghalok és eltûnök, mintha sosem lettem volna? Semmivé válok az érzéseimmel és az emlékeimmel együtt? Elfelejtem a szeretteimet, és sohasem láthatom már őket? Vajon fájni fog az elmúlás?
A. O. Esther