Emma Donoghue

Szerintem a testem az enyém, meg a gondolatok, amik a fejemben vannak. De a sejtjeim az ő sejtjeiből vannak, úgyhogy emiatt inkább az övé vagyok. És amikor elmondom neki, mit gondolok, és ő is elmondja, hogy ő mit gondol, a gondolataink átugranak az egymás fejébe, mint amikor a kék zsírkrétára rászínezünk a sárgával, és zöld lesz belőle.

Az emberek annyit jönnek-mennek a világban, hogy a dolgaik gyakran elvesznek.

Az emberek túl sok valóságot nem bírnak el.

Négyéves koromban azt hittem, hogy ami a Tévében van, az mind csak Tévé, aztán ötéves lettem, és Anya nem hazudta, hogy egy csomó belőle igazi dolgok képe, és a Kint teljesen igazi. Most itt vagyok Kintben, de kiderül, hogy egy csomó belőle nem is igazi.

A kis kártyákat tele számokkal, úgy hívják, hogy lottó, idióták veszik meg, akik azt remélik, hogy átvarázsolódnak tőle milliomosokká.

Mindenhol, ahol nézem a gyerekeket, olyan, mintha a felnőttek legtöbbször nem is szeretnék őket, még a szülőik se. Gyönyörûnek, meg olyan édesnek hívják a gyerekeket, és újból megcsináltatnak velük egy dolgot, hogy le tudják fényképezni, de igazából nem akarnak velük játszani, inkább kávét isznak, és a más felnőttekkel beszélgetnek. Van, hogy egy kisgyerek sír, és az Anyája nem is hallja.

Szerintem az idő nagyon vékonyan szétkenődik az egész világon, mint a vaj a kenyéren, az utakon, meg a házakon, meg a játszótéreken, meg a boltokon, úgyhogy csak egy kis kenődés jut minden helyre az időből, aztán mindenkinek sietnie kell érte a következő darabhoz.

- A szabadság azt jelenti, hogy mindent lehet? - Nem, nem. Inkább azt.. hogy senki sem mondja meg, hogy mit csinálj.

Azt hittem, az emberség vagy van, vagy nincs, nem tudtam, hogy valakiben lehet csak egy csepp emberség. Akkor a többi része miből van?

Észrevettem, hogy a világban az emberek majdnem mindig idegeskednek, és nincs idejük. Még Nagymama is sokszor mondja ezt, pedig neki meg Pótpapának nincs is munkája, úgyhogy nem tudom, hogy az emberek, akiknek munkájuk van, hogyan csinálják a munkát meg az élést is egyszerre.

Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának, legalább otthon érzi tőle magát.

Milyen különös munka az ápolóé! Idegenek vagyunk a páciensek számára, de ha a szükség úgy hozza, egy ideig a legbensőségesebb viszonyba kerülünk velük.

A félelem ugyanolyan komoly tünet, mint bármi más.

A kórházi munka olyan, mint egy gonosz varázslat. Az ember nagyon fiatalon kerül be, és amikor kijön, idősebb, mint amennyit az évei száma indokolna.