Erich Kästner

Amióta a világ világ, háború és államalkotás egymással párhuzamosan fejlődnek. Az államok egyre terebélyesednek, a számuk viszont ennek arányában egyre csökken. Most pedig elérkeztünk arra a pontra, amikor egy maroknyi embercsoport egyetlenegy világállamot akar, egyetlenegy világhatalom irányításával! Így épp akkor fellegzene be az államalakítás és - rombolás iránti emberi vágy tévútra terelt, egyoldalú fejlődésének, amikor a technikai eszközök még el sem érték kiteljesedésük csúcspontját. Ugyanakkor mindez eleve ellentmond a földlakók másik alapvető igényének, a történelemalkotás iránti vágyának, valamint a történelem lényegének, a végleteknek.

Amiről nincsenek tapasztalataink, azt történelem előtti kornak hívjuk. Az a már kézzel tapintható korszak, amit mi a szó szûkebb értelmében történelemnek nevezünk, körülbelül hatezer évet ölel föl; hatezer fordulatot a Nap körül; sorsüldözött, szeretett és elátkozott bolygónk hatezer ellipszisét, melyet fáradhatatlanul kísér útján kicsi, tekintélyes, sápadt mosolyú társa, a Hold.

Lehet, hogy míg én az íróasztalnál ülök, Anyám otthon csuklani kezd. És akkor elmosolyodik, ránéz a fényképeimre, bólint feléjük, és azt suttogja maga elé: "Tudom, fiam, tudom, hogy gondolsz rám."

Az ember jó. Ez valószínûleg igaz. De nézzünk a körmére ennek a jó embernek, nehogy idő előtt megromoljon.

Védekezzetek keményen, ahogyan a bokszolók mondják. Tanuljátok meg az ütéseket elviselni. Máskülönben az első pofontól, amit az élet ad, összerogytok. Mert az életnek átkozottul nagy kesztyûje van!

Minden helytelen dologban, ami történik, nemcsak azok a bûnösek, akik elkövetik, hanem azok is, akik nem akadályozzák meg.

Kétségtelen igazság, hogy a szerelem állapota a heveny elmebajok csoportjába tartozik. Fertőzés, amely megtámadja a kedélyt, s a felismerhetetlenségig tönkreteszi a beteg értelmi képességeit és akaraterejét.

Csak a gyermek méltó rá, hogy eszményképünk legyen.

Vannak dolgok, amelyek hatalmasabbak, mint a vágyak. És nekünk alkalmazkodnunk kell hozzájuk, akár tetszik, akár nem. Idővel az ember ezt érzi és megtanulja. Megtanítja rá az élet.

Minél dúsabban tenyésznek a tervek, annál bajosabb aztán a tett: az ember eltökél, belekezd, szervez, s végül Kukutyinban zabot hegyez.