Lehet, hogy míg én az íróasztalnál ülök, Anyám otthon csuklani kezd. És akkor elmosolyodik, ránéz a fényképeimre, bólint feléjük, és azt suttogja maga elé: "Tudom, fiam, tudom, hogy gondolsz rám."

Kapcsolódó idézetek

1. Édesanyám, édesanyám, olyan jó, hogy figyelsz reám, olyan jó, hogy itt vagy velem, olyan jó, hogy fogod kezem. Juhász Magda
2. Olyan meleg, olyan puha, jó az öledben, anyuka. Átölellek, hozzád bújok, a füledbe titkot súgok, hogy szeretlek Édesanyám, ölelj, vigyázz sokáig rám. Juhász Magda
3. Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem, egy angyal vagyok. Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni, és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek, kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este volt. Papp Für János
4. A kevésbé erős napjaimon azt kívánom, bár anyám is pontosan tudná, mi történik. Néha másra sem vágyom, mint hogy autóba vágjam magam, elmenjek hozzá, és összekuporodjam nála a kanapén, ő pedig a fülem mögé igazítsa a hajamat, és azzal vigasztaljon, hogy minden rendben lesz. Néha felnőtt nőknek is szükségünk van az anyjuk megnyugtató szavaira, hogy tarthassanak egy kis szünetet, és ne kelljen mindig erősnek lenniük. Colleen Hoover
5. Lassan megtanulod, hogy az anyukád elmegy ugyan, de mindig visszajön. Ez a bizalom.
6. Valahányszor anyám jut eszembe, Fájó könnyek gyülnek a szemembe És keblemből sóhaj tör elő. Jó anyám, hogy vágyódom utánad S álmaimban fonódik reám csak Két karod, a forrón ölelő...! Morris Rosenfeld
7. Ha anya vagy, sohasem maradsz igazán egyedül a gondolataidban. Egy anya mindig kétszer gondolkodik: egyszer önmagáért, másodszor a gyermekéért. Sophia Loren
8. És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szivét S érezni, most is rám gondol szive: Szeretnék néha visszajönni még! Juhász Gyula
9. Hogyha most tanulnék írni, és ha megint tudnék sírni, talán megfogadnám jó anyám szavát.
10. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter