Ernst Theodor Amadeus Hoffmann

A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot, melynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést otthagy, hogy átadja magát a végtelen kimondhatatlan vágyának.

Beszélni sokkal jobb, mint írni, de írni azért kell, mert manapság inkább találkozunk olvasókkal, mint hallgatókkal.

Az életen úgy megyünk át és életre úgy jövünk, hogy: magunk sem tudjuk miként. Legalábbis én így jártam, s amint hallom, nincs a földön ember, aki tapasztalatból tudná, hogyan és hol született, erről csak a hagyomány révén tud, s az ráadásul gyakran nagyon bizonytalan.

Nevezzétek ki a derék zeneszerzőt karmesterré vagy zeneigazgatóvá, a költőt udvari költővé, a festőt udvari arcképfestővé, a szobrászt udvari portréfaragóvá, s hamarosan nem lesz egyetlen haszontalan ábrándozó sem, csupa jól nevelt és szelíd erkölcsû, hasznos polgár él majd országotokban.

A jó emberek könnyen beleszeretnek egy szép szempárba, kitárják karjukat ama kellemetes személy felé, akinek arcából rájuk ragyog az az említett szempár, kört vonnak a bájos lény köré, s ez a kör egyre jobban szûkül, míg végül jegygyûrûvé zsugorodik, amit aztán a kedves ujjára húznak.

Sóvárgás, forró vágy tölti el a szívet, de ha végre elnyertük azt, amiért ezernyi gonddal-bajjal küzdöttünk meg, ez a vágy hamarosan halálos-hideg közönnyé dermed, s mint ócska játékszert hajítjuk el megszerzett javainkat.

A Természet kegyetlen, csakis egészséges gyermekeit gondozza, a betegeket magukra hagyja, sőt, fenyegető fegyvereket szegez létüknek. Tudod, nekem a Természet régen csupán képkiállítás volt, hogy szellemem és kezem erejét gyakoroljam rajta, de ez most megváltozott, mert nem érzek, nem sejtek semmi mást, csakis a Természet rettenetét.

A versek a prózában írott könyvben arra valók, amire a szalonna a kolbászban, tudniillik, hogy elszórt darabkáik zsírosabb fényt, szelídebb, kellemesebb ízt adjanak az egész keveréknek.