Falu Tamás

Ha ölelésre vár szived, Ha karmelegre vágy emészt, Hiába nyujtod ki karod, Csak mástól kaphatsz ölelést.

Micsoda csodaszer a szerelem. Mint a falusi asszonyok tavasszal átfestik a házukat, úgy átfesti a szerelem a lélek házát.

Boldogok voltak mind a ketten. Ebben a percben talált egymásra először a lelkük, levetve magáról minden földi árnyékot. Szemben álltak egymással, mint két kóválygó fénytábla, ugyanabban a síkban, ugyanazon szög alatt vetítve sugaraikat. S egyformán ragyogtak, egyiknek sem kellett szeme elé tennie a kezét, a kibírhatatlan fényesség miatt. Egymást ragyogták.

Köszönöm neked, köszönöm, A bánatom, az örömöm.

A szerelem nem olyan ám, mint a lámpa, hogy az ember akkor csavarja le, amikor akarja. A szerelem egy megfordított lámpás. Ha ki akarják oltani, még jobban fellobog.

Egy akkora darab szerelemmel, mint egy félkrajcáros, be lehet aranyozni egy egész életet. S akkorka darab fájdalommal, mint egy félkrajcárosnak a fele, be lehet feketíteni, gyászosra lehet festeni a legnagyobb szerelmet.

Szavam keleten jő fel, Hogy álmod elorozza, Szavam nyugaton száll le, Hogy álmod visszahozza.

Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

A cél elérése az embert az első pillanatban boldoggá, később melankolikussá teszi. A lélek visszatekint a megtett útra, megméri a kiállott fáradtságot, felbecsüli az átélt szenvedéseket, s megállapítja, hogy - az idő elmúlt. Elmúlt visszahozhatatlanul. Az elért cél tulajdonképpen nem más, mint egy szám az élet homályos óralapján. Csak negyedrésznyire jelenti, hogy valami sikerült. Háromnegyed résznyire az a jelentése, hogy elmúlt az életből egy darab.

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, félretolt az útból, s elé ő feküdt.

A világnak azt kívánom: legyen szívében karácsony! Közeleg, ideér holnap, szavaim már harangoznak.

Az ember bölccsé válva jut el Az alkonyi borúig... Eddig évenként múlt az élet, Most már naponként múlik.

S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.

Könyvek kötik össze a világot, Nem a habos hátú tengerek. Bennük lelkek viharozva járnak. Fuldokolnak és merengenek.