Fekete István

Ami van, az volt is, s ami lesz, az eleve van, csak nem tudjuk.

Minden tûz kialszik egyszer, de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássa benne a saját örömét vagy bánatát.

Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.

Nem mindig az a szép, ami igaz, és végeredményben ki tudja, hogy mi az igazság.

Nem csoda, hogy annyi baj van a világon, mert az emberek gonoszságánál csak az ostobaságuk nagyobb.

A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, mûvelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.

Szeretem a könyvet, mert holt betûiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.

Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.

Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.

A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Õsi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Õsi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyûjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is... és ha nem szólhat a puska, akkor is!

A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet.

Ribizke - mint minden magányos ember - szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.

A valóság is lehet olyan szép - sőt szebb! -, mint a hazug ábránd.

Energiát csakis attraktív és mosolygós ember képes adni környezetének.

Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.

Minek piszkálni a holnapot, a jövő évet és távoli tekervényeit az életnek? Elégedjünk most meg azzal, ami van, melegedjünk tüzénél, amíg lehet, kaparjuk ki hamujából, ami édes és élvezhető, a többit pedig hagyjuk az enyészetnek, mert arra való.

A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.

Nem az a féltékenység a legnagyobb, amit nő egy másik nő iránt érez, hanem az, amit a feleség a barátokkal szemben érez, akik szabadságot, egyéni függetlenséget, átbeszélgetett éjszakákat, őszi tüzeket, boros és bortalan mámort, egyszóval mindazt jelentik, amely csak nagyon ritka házasságba fér bele, nagyon bölcs vagy nagyon buta asszonyok mellett.

A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem hogy senki ne szúrhasson!