Földes András

A falon csak egy valóság létezik, az, amelyikben az ember megpróbál feljutni a csúcsra. Olyan eszközökkel, olyan körülmények közt, amilyenek adva vannak számára. Ez nem az ésszerûség és a tervezés szükségességének elvetését jelenti, hanem éppen a hegymászás lényegére világít rá. Mert az a hegymászó, aki racionális megfontolások alapján akar mászni, végül még a tábort sem hagyja el.

Az ember első nyolcezres csúcsának közelében az ítélőképesség megbicsaklik, és nem tudja, meddig szabad feszíteni a húrt.

Aki évek óta mászik nyolcezreseket, rég tudatosította, hogy milyen közel van a halál az élethez. Ez a fajta végletesség nem csak velejárója a magashegyi alpinizmusnak, de talán az egyik vonzereje is.

A politika örömmel száll be minden olyan ügybe, amelynek kapcsán csilloghat a médiában.

A halál nem elvont fogalom a hegyen, hanem a mindennapok valósága: szóba kerül, tréfák tárgya, hozzátartozik minden pillanathoz. Aki nem tudja megszokni ezt az érzést, előbb-utóbb abbahagyja. Aki viszont vállalja a veszélyeket, nem úgy gyászol, mint mások. Valami olyasmiben osztozik társaival, amiben nincs helye a tépelődő szomorúságnak. Mintha a hegyek világában született kapcsolat akkor is megmaradna, ha egyikük már nincs jelen a valóságban.

Az élet alapvető dolgaira (...) nincs felelet. Miért ébred az ember, ha tudja, hogy hamarosan elalszik, miért eszik, ha úgyis kiszarja, miért szeret, ha egyszer úgyis elmúlik az érzés, és miért él, ha a végén biztosan meghal? Egészen közelről nézve a miértnek nincs értelmezési tartománya.

8000 méter felett már nincs pihenés. Vagy a csúcsra, vagy lefelé megy az ember, a várakozás a lassú csúszást jelenti az elmúlás felé. A szervezet állapota minden másodperccel csak romlik. Már nem a tartalékokat, hanem saját sejtjeiket bontják le a pillanatnyi túlélésért.

Egy barátnővel átvészelt expedíció felér egy évtizedes házassággal.

Harmincévnyi hegymászást csak úgy lehet túlélni, ha az ember észben tartva a lehető legrosszabb következményt is, tudatosan cselekszik.

A naiv lelkesedés igenis sikerekhez vezethet, szóval a világ néha mégis lehet olyan, mint a népmesékben.

A magashegyek meghódítása éppen arról szól, hogy az ember olyan zónákba merészkedik, ahova a józan ész szerint nem lenne szabad.

Az élvezetek halmozása az expedíciós hegymászásban a taktika részét képezi, csak a lehető legtöbb energiát felhalmozva érdemes komoly vállalkozásba csapni.

Sokszor a gyorsaság jelenti a legnagyobb biztonságot.

Az expedíciózás drága dolog. Hogy összegyûljön rá a pénz, a hegymászást ugyanúgy reklámozni kell, mint egy mosóport.

A hegymászás nem sportcsarnokban, hanem zabolátlan természeti körülmények közt zajlik. Minden pillanat hozhat új, nem várt fejleményeket.

A külvilág (...) nem Csipkerózsika: képtelen csendben ülni a fenekén, várva, hogy a távolban kalandozó hercegek visszatérjenek, és újra életet leheljenek belé. A külvilág féktelenül csinálja, amit szokott - a zûrzavart -, még akkor is, ha az ember már éppen kezdett volna megfeledkezni róla.

Az ember azért állt két lábra, hogy feladatokat találjon ki magának, és azokat megvalósítsa.

Bármi, amit az ember szívvel csinál, érték.

Az ember világképét könnyen összezavarja, ha huzamosabb ideig szembesül saját mérete és környezete aránytalanságával.

Lehetnek a körülmények bármilyen jók, ha fejben nincs ott a mászó, biztos a kudarc. A halálzónában csak úgy lehet előrejutni, ha mindig egy kicsit többet teljesítünk, mint amennyire képesnek érezzük magunkat. Miközben annak is tudatában kell lenni, hogy meddig mehetünk el tragédia kockáztatása nélkül. Ezt a kényes egyensúlyt nem lehet úgy megvalósítani, hogy közben a gondolataink máshol járnak.