Fredrik Backman

Nem kell tökéletes apának lenned, apa. De az apukámnak kell lenned.

Az epilógusoknak az a lényege, hogy mindenre választ adnak, de ha a mesélő nem elég kompetens, vagy például kicsit fáradt és hangyányit éhes, akkor az epilógusok csak még több kérdést vetnek fel.

Szuperhősök márpedig minden hétévesnek járnak. Ez már csak így van. És aki esetleg nem ért ezzel egyet, az tulajdonképpen teljesen hibbant.

Néha annyira szórakoztató hibázni, hogy szerintem már ezért megéri.

Próbálunk felnőttként viselkedni, szeretni egymást, megérteni, hogy kell bedugni egy USB-kábelt. Keresünk valamit, amibe kapaszkodhatunk, amiért küzdhetünk, amit várhatunk. Megteszünk mindent, hogy megtanítsuk a gyerekeinket úszni. Ez közös bennünk, és mégis idegenek maradunk egymás számára, sosem tudjuk, mit teszünk a másikkal - hogy a te életed milyen hatással van az én életemre. Talán elsiettünk egymás mellett a tömegben a mai napon, nem is vettük észre, a te kabátod szövetszálai belegabalyodtak az enyémbe egyetlen pillanatra, aztán már messze jártunk. Nem tudom, ki vagy. De amikor hazamész ma este, amikor vége a mai napnak és leszáll az éjszaka, végy egy mély levegőt. Mert ezt a napot is átvészeltük. Holnap pedig következik egy új.

Eljön a tavasz. Végül mindig idetalál. A szél kisöpri a telet, a fák zizegnek, a madarak fütyülnek, a természet hirtelen fülsiketítő zajokat produkál, elvégre a hó hónapokon át elnyelt minden hangot.

Egy bizonyos korig egy gyerek egyetlen okból szeret téged feltétlenül és minden ok nélkül: mert az övé vagy. A szüleid és a testvéreid is pont ezért szeretnek téged az élet hátralevő részében.

Nem vagyok hülye, nem ám. Legalábbis nem mindig. Néha csak hülyének nézek ki.

Eljön az újév, ami sosem jelent annyit, amennyit az ember gondol, kivéve, ha naptárárus.

A gyerekek dolga az, hogy kicsit se hallgassanak a szüleikre.

Nem félünk attól, hogy elveszítünk, anya. Azt akarjuk, hogy tudd, te sosem fogsz elveszíteni minket.

A szavak körbelebegnek a szobában, láthatatlanul táncolnak a szemük előtt, míg el nem nyeli őket a csönd.

Az agyunk hazudik nekünk, amikor azt kiabálja, hogy meg fogunk halni.

Néha nem távolságra van szükség, csak barikádra.

A személyiség a tapasztalataink összessége. Minden más hülyeség.

A lakáspiac újra össze fog omlani. Talán nem holnap, de elkerülhetetlen. Tudjuk jól. Mégis adunk kölcsönt. Amikor az emberek veszítenek rajta, azt mondjuk, az ő felelősségük, ezek a játékszabályok, a saját hibájuk, miért voltak ennyire kapzsik? De ez nem igaz, a többség nem kapzsi, csak (...) keresnek valami kapaszkodót. Valamit, amiért küzdhetnek. Lakni akarnak valahol, fel akarják nevelni a gyerekeiket, élni akarják az életet.

Az ember idős korában is megengedhet magának egy kis sétát a fantázia világában.

Az embereknek mesékre is szükségük van, nem csak történetekre.

Ha sokáig együtt élünk valakivel, és gyerekeink is születnek, az élet olyan lesz, mint a fára mászás. Fel és le, fel és le, az ember próbál megbirkózni mindennel, ügyes akar lenni, mászik és mászik, alig látja a másikat útközben. Ezt talán nem is értik a fiatalok, de minden megváltozik, amikor az embernek gyereke születik. Néha olyan érzés, mintha a házastársunkkal már nem is találkoznánk. Elsősorban szülők vagyunk és csapattagok, másodsorban házasok.

A fiatalok azt akarják, hogy minden érzés olyan legyen, mint az új szerelem, semmi se legyen hétköznapi. Csak akkor képesek odafigyelni. Mint a macskák a csillogó gumilabdákra.