Füst Milán

A szerelem sok bajjal jár: de nélküle nem élet az élet.

A szépség rabja nem mer élni, fél, hogy romlik a szépsége.

Az embert a feledékenysége teszi boldoggá, nem a megismerés, az, hogy el tudja felejteni megismerését.

Öntudat: gyenge pislákoló gyertyafény s a többi sötét: ez az életünk.

Sok tekintetben technikai kérdés az élet, míg megtanulod, beleőszülsz.

Addig vagy gazdag, míg gazdagságodat meg nem mutatod, míg azt meg nem ismerik. Ha megösmerik, mindenedet kiadtad, szegény vagy.

A logikus dolgokat megérteni könnyû! - ehhez logika kell csak! Nehezebb azt megérezned, ami illogikus: mert ehhez jó ösztön kell.

Úgy emlékszem, Bismarck is azt mondja valahol: hogy csak kutyát lehet ennyire szeretni, az embereket soha. És igaza volt. Emberrel mindig van valami baj: féltékenység, neheztelés, nagy ellentétek ebben-abban.

Egy mocsárba épp úgy bele lehet fulladni, mint a Niagarába.

Keresni kellett volna valakit, akit végre igazán szerethetnék, méghozzá baj nélkül, nyûg nélkül? Olyan szeretetről ábrándoztam, amely könnyû és habos, nem terhelő, s oly egyszerûen ömlik át a szívbe, mintha napfény érné, s oly édesen és tisztán csorran, mint a méz. De hát hol van ilyen? Akkor már tudtam én, hogy ilyesmi nem létezik.

Modorod: - lényed kompozíciója.

Ki ismerhet meg jól egy másik embert? vagy az életét? (...) Minden életrajz hamis.

A szerelem ugyanis szenzációkra vár, szenzációkat követel s ezeknek az a természetük, ami a csodáknak, hogy nem tarthatnak sokáig. Ezek elmúltával pedig a szerelmes ember méltatlankodni kezd, mert azt hiszi, hogy folytonos csodákhoz van joga, az eddigiek elmúltával tehát körülnéz újabb csodák után. Ezért van az, hogy a szerelem a tartós kapcsolatoknak oly rossz előfeltétele s hogy a szerelmi házasságok oly rosszul szoktak végződni.

Egyik pszichológus barátom fülem hallatára így korholt dühösen egy fiatalembert - igaz, hogy ez az intelme csak a nőkre vonatkozott: - Mit vársz? Hogy a hangszer magától szólaljon meg? Ostoba. Valaha, a boldog ősidőkben magától szólalt meg, de ma már bánni kell vele tudni, ha valaki azt akarja, hogy édes dallamot adjon és ne kétségbeesett sikolyokat.

Az emberi lény mindig és mindenhol kénytelen elkeseríteni életét, különben nem lehet boldog. Mert földi paradicsom csak ott lehet, ahol a pokol is jelen van. (Rettenetes szomjúság hozhatja csak létre a kielégülés édes, velőkig hasító gyönyöreit s a rettenetes félelem a boldog megnyugvást.)

A magány a pesszimizmus melegágya.

Szeretjük-e azt, ha vannak illúzióink? (...) Sőt féltve őrizzük is, nehogy a valóság teljesebb megismerése tönkretehesse azokat.

A múlt azzal a jóakarattal ítélendő meg, amellyel az összes jóvátehetetlen dolgok.

Én már a szerelemről szóló himnuszt jobban szeretem, mint magát a szerelmet... S mégis, néha úgy érzem - egy meleg kis test az ember mellett: ez minden, amit az ember kaphat... Ez az állandóság illúziója: - s az illúzió talán mégiscsak minden!

A szeretet gyûlölni és gyilkolni is tud, de a jóság soha!