Füst Milán

Az anya kilenc hónapig hordta ki gyerekét, szoptatni fogja, ápolni fogja, ha beteg lesz, nevelni, tanítani, ezernyi gondban lesz érte, - ilyen nehezen jön létre az ember! És hogy pusztul el? Egyetlen golyó elég neki, egy kis golyó is, vagy egy rossz tûszúrás, egy légycsípés, egy torokgyulladás, - mert bár az ember végtelenül sok kínt és bánatot elbír, sokszor azonban narancshéjon elcsúszik az egész élete.

Ugyanaz az erő teremti a rosszat és jót s innen van az, hogy amit mi rossznak nevezünk, abból jó is fakad számunkra s amit jónak érzünk, abból megannyi rossz. A nap érleli a kendert s ugyanakkor porlasztja a kenderkötelet. A nap élteti a bárányt, de a tigrist is. Ami fejleszti az értelmet, sorvasztja az ösztönöket. Ugyanaz a szél hajtja malmaidat s hordja el termőföldedet. A tudás fejleszti értelmedet s teszi tönkre eredendő, ártatlan és szép naivitásodat. A poklok kínjai tanítanak élettapasztalatra.

Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyûglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él.

Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínûleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zûrzavar után.

A romlottságban valami döbbenetes egyszerûség is, gondolt már erre valaki? Hogy milyen természetes a bûn, s ennélfogva micsoda lenyûgöző ereje van? Mint az álmainknak. S hogy nem az ártatlanság is benne foglaltatik-e akkor? Ha valaminek ekkora természetessége van az emberi szívben?

Az igazat hiszik el a legkevésbé, ami természetes is. Lévén az oly fantasztikus olykor - a leghihetetlenebb. Amit semmiféle képzelet nem tud kitalálni.

S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni - minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet.

Kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság.

Ha a jóknak okvetlenül jutalom járna jóságukért, akkor a jóság nem erény volna, hanem üzlet, életbiztosítás s akkor nyilván minden gonosz is igyekezne jónak látszani. Befizetem a díjat, jót cselekszem s öregkorom biztosítva van, mert a jutalom nem maradhat el. Így viszont: ha nincs is jutalom, akkor is jó vagyok, - ez a hajlandóság a jóságot erénnyé minősíti.

Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében (...). Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.

Minél jobban készülsz az örömre, minél jobban figyeled magadat, minél jobban akarod az örömöt, annál kevésbé sikerül örülnöd. Ezért olyan siralmas a legtöbb nászéjszaka s ezért oly boldogítók némely véletlen események (...). Egyszóval: az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.

Igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserûek a fiatalok? Mert azok keserûek csak igazán és nem az öregség. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derûre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: - átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: - jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel.

Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre.

Hallod-e, egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörûség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy.

A felháborodás nélküli ember, - elviselhetetlen lény. Fel kell tudnod háborodnod - s még mindig. Mihelyt az életbölcsességed akkora, hogy megfoszt indulataidtól, - s különösen: ha még véleményedtől is megfoszt: már értéktelenné is válik. - Aki mindent megért s mindent megbocsát: tûrhetetlen lény az!

Megújul a vágy, mint az újhold, - jön és elmúlik... Meghal jelenem és siratom, de vágyva várom, ami reá következik. Örülök a fejlődésnek: vagyis sürgetem jelenem halálát. S ez a bonyolult összevisszaság néha olyannyira átlátszó és egyszerû rendszerré világosodik nekem, hogy szinte gyönyörködöm a konstrukció tisztaságában.

A múlt biztos és erős: - tragikus, mert nem vitázhatsz vele többé. - S amint alattomosan csúsznak a pillanatok - érzed: hogy lassan biztossá válik az, ami bizonytalan jövőként libegett előtted - s mint jelen úgyszólván elviselhetetlen...

Úgy látszik, minden emberi kapcsolat egyesülés, - a másik lényével való vegyülés... A barátság is... Furcsa, mennyire törekszik erre az emberi lélek... - s mégis... egy ellenállás is dolgozik benne... Egy másik erő feszíti, hogy függetlenségre törekedjék, ne adja fel egészen önállóságát...

Az egyedüllét nem mindig a legjobb környezete a lélek magányának. Változatosság kell neked ó magányom: s nékem vigyáznom illik, hogy meg ne und magad! Menjünk emberek közé! - Sokáig voltál egyedül: - mint a nyíl repülsz emberi hangok körébe... Egy kicsit boldog is vagy s reménykedel... S nemsokára valami úgy hajt vissza odúdba... Undorodol, - megcsömörlöttél... Oda-vissza... Oda-vissza...

Az egyesülés egyszerû, a szerelem bonyolult, azért is csodálkozik úgy az ember, mikor ebben az egyszerûségben az összes bonyolultságok, ha csak egy pillanatra is, de feloldódnak.