Garay János

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövetneket. S ha a jelennek halványúl sugára: A régi fény ragyogjon fel honára!

Öröm, te csalfa vendég, Te lenge nád! Miért nincs a szívekben Szilárd tanyád?

Mellettem ül szelíden. Mellette ülök én, Õ homlokom simítja, Keblére dûlök én.

Hogy gyûlöljem öt meg, Mondjátok nekem, Hogy taszítsam el magamtól, Hogyha - szeretem?

Országgyûlésről nem tudok, Oh nem tudok mást dallani: Hogy többet kéne tenni ott És kevesebbet szólani!

Isten a hölgyet teremtvén, Nem tévé hiába: Hogy a földnek minden üdvét, Tette nő karába.

Szeresd magyar hazádat, E szép magyar hazát! Mely gyermekidnek éltet, Neked vég nyugtot ád, Mely ezredéven által Táplálta ősidet, S mely ezred év után is Csak tőled kér nevet!

Szerelemnek forrásából Csörgedez egy tiszta csöpp; Része bár, de része mégis, A tengernek; kell-e több?

Oh mi szép az élet Annak, ki szeret! Kell-e még mennyország Ennyi kéj felett?

Öröm, te csalfa vendég, Te lenge nád! Mért nincsen a szívekben Szilárd tanyád?

Költő szíve mint a tenger Fél világra folyna; Csak az ember szikla szíve Benne gát ne volna!

Mert kincset, rangot S fényt nem bírok, Ki mondja gazdag Hogy nem vagyok?

Mögöttem a múlt fénykora Dicsőn, de vérben alkonyul. Előttem az ég bíbora, Melyből egy szebb jövő pirul.

És mint vére egy anyának Hitben és reményben, Legyen egy a szétszakadt nép Nyelvben, érzeményben.

Sikált acél a hitves és a férj közti bizalom. S ha a gyanú csak egyszer rálehel, rozsdát hagy annak tiszta tükrén, melynek habár csókoddal lesimítod felületét, a foltja megmarad.

Boldog úgy lehet csak férfipálya, Hogyha méltó hölgy a koronája.