Gárdonyi Géza

Könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.

A szentemberségből annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanúsítottam iránta, hogy meg kellett szeretnie. De ez csak játék volt nekem. Megvetettem azokat az embereket, akiknek minden beszéde csak a maga ügyei meg a házi ügyek, pletykák, babonák.

Óh, tudok én alázatos lenni: a rabszolgaság nagy tanítómester az alázatosságban!

Aki harcol, se nem érez, se nem gondolkodik. Csak akarata van: ölök! Még a védelmünk mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor esünk, s a kezünk előre mozdul, vagy ha a szemünk előtt suhan el valami, behunyódik magától. De a legcsodásabb az, hogy a nagy ütések, nagy szúrások, nagy sebek nem fájnak.

Ha lesz a maradékaim között, akit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test már rohanásban elveszti csaknem minden érzékenységét: sem ütés, sem vágás, sem szúrás nem fáj, csak érintésképpen érződik. Ha meg halálos a seb, elkábulunk, mint ahogy mindennap is elkábulunk az elalvás előtt.

Sokszor eltûnődtem, hogy mi is van azon az arcon, amely engem így elbûvölt? Részekre szedtem gondolatban: hát hús, bőr, bőr - semmi. Aki először tekint rá, nem marad rajta a tekintete. Hanem ha a szavát hallja, azt a különös zenés hangot, az már megfogja. Abban a pillanatban széppé válik az az arc s női teremtés. S azontúl ha hallgat is, szép marad, a szépségnek csodája marad. (...) Aztán ha nem is jártas a tudományokban, lám a galamb sem ismeri az ábécét, mégis kedves. Galambot ha fogunk, meg nem állhatjuk, hogy meg ne csókoljuk.

Mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje.

Ellenség az ellenséggel megbékülhet hadban, de testvér a testvérrel nem.

Az Isten egy. Hun isten nincsen, latin isten sincsen, görög isten sincsen. Az isten: Isten; közös atyja és ura minden népnek. Nem harcol dombokért se velünk, sem ellenünk.

Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.

A leánynép, hej, okos (...): csak rád néz és kilátja a szemedből minden titkodat.

A tûz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új élet.

A legendák aureolája csak a holt hősök fején tündököl.

Hogy mink minek ítéljük a harcot? Kell az, öcsém. Ha nem kellene, nem volna.

A fiatal fej könnyen nevet. Pedig hát minden hajó, akár kicsi, akár nagy, akár kék, akár zöld, akár evezős, akár vitorlás csak azon egy csillagra igazodik.

Mi az a csodálatos gyógyító ereje a napnak, hogy minden beteg annyira áhítja? Ahogy ott hevertem az áldott verőfényben, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és a nap fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök világmindenségbe.

A férfi pajzsot visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyûlölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő.

A betû kulcsa a szellemi kincstárnak.

Az ember csak neveléssel válik emberré.