Gárdonyi Géza

Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkû és nyugodtszemû, az az öterejû fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.

Más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi utitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.

Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajjon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?

Az embernek szabad akarata nincsen. (...) Az ember csak labda. Ismeretlen erők játszanak mivelünk. Arra forgunk, amerre azok akarják!

Némely felfogás, mintha vasból volna verve, hajlíthatatlan.

Az ész dolgai, azok mind hidegek, s akármilyen okosságok is, mind csak nyugtalanság, elégedetlenség. Csak az a mienk, ami a szívünké!

Az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amelyik letörött a fáról, leesett a földre. Nem érdemes fölvenni többé.

Az ember az omladékban is a régi épületet látja. A virág csak virág, ha elhervad is. Az álom szép, ha elszállott is...

Az emberi életnek (...) csak egy tavasza van. Ha elmúlik a tavasz, vissza nem tér többé soha!

A hazugság szenny az emberi lelken! A bûnnek védelme! Az igaz ember, ha bûnt követ el, megvallja. Azt mondja magában: bûnt követtem el, szenvednem kell érte. A bûnért mindig meg kell szenvedni. Isten törvénye ez. A szenvedés lelki mosdás. Vállalni kell a szenvedést, bátran, hősiesen, mert a lélek tisztasága az első minden elsőségek között.

Az ember arca a lélek virága! Aki az arcot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istenből való részünk; örökkévaló!

Az egyenlőség érzése velünk születik. A gyermek csak a korkülönbség szerint osztályozza az embereket.

Csak a gyermek mulat egész lelkével, magának teljes odaadásával. A felnőtt embernek már borba kell vesztenie a fele lelkét, hogy a másik fele mulathasson.

Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Semmi sem nehezebb, mint embernek lenni emberek között.

A buta véletlenség világteremtő erejét hinni nem tartom emberi értelmemhez méltónak. A mindenségben lehetetlen nem látnom az erőt, az erőben a rendet, a rendben az Elmét.

Ez a könyv a könyvek könyve, Szegény ember drágagyöngye. Égi harmat lankadtaknak, Világosság földi vaknak. Bölcsességnek arany útja: Boldog, aki rátalál!

Nincs földi boldogság a szeretet határain kívül. Ez minden. Ami ezen kívül van és értéknek látszik, az mind csak délibáb. A szeretet aranyát pedig csak a fájdalom forrasztja szorosabbra, a fájdalom tûzcseppjei. - Ezt jó tudni annak, aki sír.

Mikor azt mondjuk: - Rideg ez a világ! Csak nézzünk belé mélyebben és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.

Mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fûszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.