Gerlóczy Márton

Ha ideges természetû emberek unják egymást, abból csak baj sülhet ki.

Ha az ember jó társaságban tanulhat, ahol a tisztelet tanárok és diákok között kölcsönös, úgy élvezheti munkáját.

A nyarat (...) a gyerek úgy él(i) meg, mintha elszabadulna a földtől, az élete mintha minden évben elkezdődne, és aztán újra meg újra vége szakadna, és a gyerek mindig a nyarat keresi a hétköznapokban, úgy próbál játszani az öröklakásban és az iskolaudvaron, mintha a nagyszülők kertjében lenne, sütné a nap, és horzsolások díszelegnének lefehéredett testén, a nyár az elem, a remény, ami eljön minden évben.

Csak olyasmire mondja az ember, hogy megbánta, aminek következményei befolyásolják az életét, vagy másokét, s ami lelkiismeret-furdalást hoz ki belőle.

Azok beszélnek pozitív gondolkodásról, akik ebben találták meg az egyetlen pozitív gondolatot az életben.

Csak a nagyon szegények és a nagyon gazdagok hisznek a szerencsében. Mindkét csoport tudja, hogy ennél több már biztosan nem jár neki.

Nincs tökmindegy, ha nincs semmi, és a mai az egy ilyen nap.

Én megértem, hogy valaki keresi önmagát, és hogy ennek az egydimenziós álomnak megfeleljen, jelmezt ölt, no de miért mindenki ugyanazt?

A végén mindig kiderül, hogy bár mindenki úgy gondolja, tudatát módosító szerek hatása alatt fergeteges agyi intenzitás és megmagyarázhatatlan transzcendentális erők mozgósítják, józanul belátja, hogy ez a szanaszét élvezett megvilágosodás nem több, mint a koncentrációs kihagyás önállósodása, ingyenjegy a saját világunkba, amely ugyan józanul még színesebben pompázna előttünk, de hát minden ember legnagyobb ellensége a saját gátláscsomagja, következésképpen kiváltója, a környezete.

Ezt az emberhez szériatartozékként létrehozott élvezeti cikket, a melankóliát elviselhetetlennek tartom, amikor belebambulok a múltba, jelenbe, képtelen vagyok felismerni, hogy igenis szép és használható millió egy jelenség, forma és hangulat. Most már tudom, hogyan kell átvészelni, hiszen hazudni magamnak sokkalta szánalmasabb lenne, pofozgatni az arcom, hogy de hát nézd, édes fiam, ott van ő, meg az meg ez. Szépen kivárom a végét és megpróbálok csukott szemmel kiülni életem szakadékának peremére, nehogy lássam, mi van az erdőmben, mert még leugornék érzékcsalódni egyet.

Én nem leszek és soha nem is voltam depressziós attól, hogy szerencsétlenek közt élek. Nem lázadtam és nem bosszultam meg semmit, értelmetlen lett volna azt gondolnom, hogy én vagyok az, aki bármit megoldhat.

Amit léleknek nevezünk, nem más, mint az emlékek érzékeink által minden pillanatban pergetett filmje.

Én nem hiszek a jelenben... Ebben a rohanásban értelmét vesztette a jelen fogalma. (...) Itt csakis jövő van, amitől rettegünk. Mire lecsap ránk, már a következő pillanat gondolatától borzongunk. Talán ennek a félelemnek a vibrálása, maga a lüktető tudat, hogy élünk, az a jelen.

Nem tudni, mi a jobb: minél tovább gyereknek maradni, vagy minél előbb felnőni. Az egyetlen csalódás, ami teljesen bénítónak és visszafordíthatatlannak hat (...), amikor az ember saját maga vagy szerettei szenvedésein keresztül szembesül az élettel, és eszmél rá, hogy élete soha nem lesz kiegyensúlyozott.

Nem az élet értelme a fontos, hanem az, hogy mennyire tudsz megfeledkezni róla.

A halál minden dimenzióban megtelepedhet, és egyetlen ellenszere, hogy az ember visszatér legéletképesebb alteregójához, mert azt szokták mondani, soha ne feledd el, ki vagy.

Immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tûnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerû lett volna. (...) Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.

Gyerekként az ember igazságtalanságnak tart mindent, ami szomorú.

Ha eloldjuk a köteleket, többé semmi sem köt majd a múlthoz, ami elől menekültünk.

Szükségem van egy arcra, egy ismeretlen tekintetre, aki barátságosan visszanéz rám a semmiből, ahonnan jövünk, és ahová tartunk.