Gottfried Benn

Amit kezdünk, befejeződni vágyik, amit élünk - ki tudja, mért, miképp; zárul a lánc, nincs más, csak némaság itt, és kint a távol, tág és kéksötét.

Spicliszájban a zsoltár fajtalanság.

Csak hídverés az élet az elfutó vízen.

Ó, ahogy minden egyes közép megdőlt És a gondolkodó is csak Istenre gondolt, Úgy a pásztor és a bárány útja elvált egymástól, Mikor a kehely megtisztult a vértől És minden kifolyt az egyetlen sebből, Nem törődnek többé a kenyérrel, amit mindannyian ettek - Ó, távoli, nyomasztó, beteljesült óra, Ami egykor az elveszített Ént is magához vonta.

És az utolsó pillangó is a mélybe hullik, Az utolsó zuhanás és a végső fájdalom A nagy kórus marad, ami elszólít: Az ég megváltoztatja csillagait - indulj.

A legrosszabb ez: Nem nyáron halni meg, Mikor minden úgy szikrázik És az ásó is könnyen mélyed a földbe.