Ó, ahogy minden egyes közép megdőlt És a gondolkodó is csak Istenre gondolt, Úgy a pásztor és a bárány útja elvált egymástól, Mikor a kehely megtisztult a vértől És minden kifolyt az egyetlen sebből, Nem törődnek többé a kenyérrel, amit mindannyian ettek - Ó, távoli, nyomasztó, beteljesült óra, Ami egykor az elveszített Ént is magához vonta.

Kapcsolódó idézetek

1. A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene, A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér; Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett; Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
2. Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem. Darvasi László
3. Csak ment előre, bizonytalanul, s most már egészen irányt vesztve. Imént még kutatott valami után, most már csak menekült. Nem éhezett már, nem fázott, csak félt. Egyik ösztön kiszorította a másikat. Egyetlen gondolata az volt: menekülni, menekülni. Mi elől? Minden elől. Az élet szörnyû falakkal zárta körül mindenfelől. Ha szökni tudott volna a világból, megtette volna. Victor Hugo
4. Minden elmúlt. Elmúlt a jó és elmúlt a rossz is. Elmúlt a bûn és elmúlt az erény is. Minden elmúlik. (...) Már csak azt kívánom, hogy reggel nekem is keljen fel a nap, és este előlem is bújjon el. Cserna-Szabó András
5. Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
6. Lehet, hogy semmi közünk nem lehet már egymáshoz: hiszen ez is érthető. Mint a kettévált kagylóhéj közül, eltûnt az együtt érlelt gyöngy-idő. Láng Orsolya
7. Úgy eltûntél most megperzselt nyaramból, mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol. Dalol a pásztor s törli könnyeit... Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek, a rímeim ölelőn karbavettek, és számon tartom hûtlen perceid. Garai Gábor
8. S ha születik más, egy jött-ment idegen, a régi "énnel" akkor mi legyen? mondják majd: igen! szakított a múlttal, a megszokással, a régen tanulttal, mégis, ha mint embert nézzük... más, merő tévedés lett, megalkuvás, kezében bot, nincs szívében zsoltár, más istent hisz, más urat szolgál, része az önző, számító világnak, csupán árnyéka régi önmagának.
9. Hiába minden óvatosság, tapintat, az érzelmek áttörik az együttélés formáit, egy napon fekete és fehér bárányokra szakad szét a nyáj, s a pásztor tehetetlenül érzi, hogy a fehérek közelebb állanak szívéhez. Márai Sándor
10. Arra gondolt, hogy nincs erő hatalmasabb, nincs szenvedély pusztítóbb, nincs szerelem tisztább, nagyszerûbb, mint az övék. Minden asszony hazudik, amikor azt mondja: ellobban a szenvedély, megcsúnyul a szerelem néhány együtt töltött év után. Nem pusztulhat el! Jelképpé vált a számára ez a közös szemlélődés. Kiemelkedtek a hétköznapok szürkeségéből, a dolgok fölé kerültek. Föntről olyan szokatlannak tûnt minden: a házak, az emberek, az utcai nyüzsgés. Aprónak, jelentéktelennek. Az emberek értelmetlenül szaladgáltak, tele voltak nyugtalansággal, feszültséggel. Hiányzik belőlük a bizonyosság. Nem valamilyen vallásos kötődésre gondolt, hanem a szerelem nyújtotta biztonságérzetre. Nagy István Attila