Harsányi Zsolt

A férfiak (...) jellemtelenek tudnak lenni. Ha az ember belelát egyszer, meg szeretne halni az undortól.

Az ember, úgy, ahogy van a világon, nem egész egység, hanem csak egy fél. Hozzá vagyunk szokva, hogy azt az egyént, aki beszél velünk, egy egész lénynek tekintsük. Ez (...) optikai csalódás. Mert mindenki közülünk, akik a világban élünk és mozgunk, csak egy-egy fél-lény. Egy lénynek a fele. (...) Van egész lény is: (...) a Pár.

Az időérzék is alszik, de nem akkor, mikor az ember. Mert aki álmából ébred, gyakran meg tudja óra nélkül is mondani, hány órát aludt, tehát az időérzéke, amíg ő aludt, ébren volt. Viszont, aki ébren ábrándozik, az felserkenve nem tudja, hogy másfél órát tûnődött-e, vagy húsz percet, tehát az időérzéke aludt, míg ő ébren volt.

Férfi és nő mindig keresik egymást. Csakhogy, mivel mindenkinek nagyon nehéz a világ millió és millió lényéből pont azt az egyet megtalálni, aki az ő számára született, azért a Pár teljesen és tökéletesen nagyon-nagyon ritkán jön létre. Már pedig az igazi szerelem csak ugyanannak a Párnak két hiteles fele között állhat fenn. Szerelem tehát igenis van a világon, de nagyon ritka.

Boldogtalan szerelem alapjában nincs. Mert ha boldogtalan, akkor nem szerelem.

Szerelemből a legnagyobb aljasság is szent. (...) És szerelem nélkül egy kézcsók is aljasság.

A szerelem nem fájhat. Csókolódzni és ölelkezni a legjobb dolog a világon. És az ember nem azért ölelkezik, mert szerelmes. Hanem azért szerelmes, mert ölelkezik.

Ha az ember szerelmes, azt nem szégyellni kell, arra büszkének kell lenni. Az szégyenkezzék, akinek nincs szerelmese.

Kétféle ember van. Az egyiknek árt, ha jobban megismeri az ember. Nagyszerû első benyomás után jön a kiábrándulás. A másiknak viszont használ.

A szerelem állandó harc a két résztvevő között.

A szépségnek ápolás kell és érvényesülés. Akit soha nem lát senki, annak a szépsége mindegy.

Ennek a pillanatnak kell az életben a leghosszabbnak lenni, a boldogság előtti pillanatnak.

Az igazi csókhoz át kell karolni egymást. A szemet be kell hunyni. Az igazi csókoknak egészen oda kell adnunk magunkat.

A szerelemben nem az a jó, hogy én szeretek valakit. Hogyisne. Hogy kinevessen. Azt már nem. A szerelemben az a jó, ha engem szeret valaki. Az nagyon kellemes. Az illető kedves hozzám, mindig szépeket mond és hízeleg.

A szerelem mindig új benyomásokat követel. S ha már nem kap valakitől semmi újat, ahhoz fordul, akitől kap. Aphroditének mindig újat kell mondani. És nincs az a diadalmas hős, aki örökké új tudjon maradni. Ha a győztes azt mondja: "győztem", a szerelem szeme felcsillan és lelkendező büszkeség dagasztja. De mikor századszor mondja, hogy "győztem", akkor a szerelem nagyot ásít. És másra gondol.

A vers csodálatos dolog: kristállyá változott indulat. Egy jegecben veszi ki lelkéből a költő, s ha kivette, nincs a lélekben többé, hanem önmagában él tovább. A szülés misztikus formája ez, ugyanolyan szaporodása a léleknek, mint amilyen a testé. A test húsból és vérből való utódokat éltet, a lélek szerelemből, bánatból, keserûségből, hangulatból valókat. (...) A versnek is van vér szerint való őse, mint az embernek, és mint ahogy Ádám volt, első vers is volt valaha: a csodálatos alma a tudás fáján, amelynek tüzében az isteni tudás édessége fanyarodik el az emberi nagyra törés keserûségével. A vers: az ember álma, hogy Istennel rokon.

Aki él, az szeret is.

Ami méltóság, azt nem kell őrizni.

Aki szerelmes, az nem a másiknak szeret, hanem saját magának.

Ó, hogy szeretné az ember néha ollóval kivágni az életéből az órákat, amelyeknek egyetlen percéért halála pillanatában mindenét odaadná!