Hazai Attila

A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk - mint ami megtörtént a 70-es évektől a magyar irodalomban -, azt én sohasem akartam.

Abból áll az élet, hogy letagadjuk, elködösítjük és magunknak se valljuk be, hogy voltaképpen nem csinálunk semmit.

Tudod, hogy mondják azt, ha a kis sündisznó nem jár be dolgozni? Na? Sünnap.

Növénynek lenni végletesen letisztult és valószínûleg nagyon egészséges létmódot takar. Egészséges többek között azért, mert a növények kívül-belül többnyire rém tiszták, általában nem fogyasztanak nehezebb, zsírosabb ételeket. Ezért talán az sem baj, hogy a legtöbbjük sajnos nagyon keveset mozog.

A növények inkább rezegnek, remegnek és inognak, bár ez a mozgás is ugyanolyan fárasztó és kimerítő lehet, mint egy komolyabb kocogás vagy gyalogtúra.

Különösen kedvelhetőek a növények, mivel nem csak vegetáriánusok, de többnyire igazi bendőjük, gyomruk sincs, ezért nem is kakálnak. Ebből is látszik, hogy milyen csodálatos, kifinomult létezők ők.

Ki lehetne izmosabb, keményebb, feszesebb, valamint karcsúbb és tökéletesebb egy hatalmas fenyőfánál, selymesebb, lágyabb, harmatosabb a zsenge pázsitnál, kedvesebb és jótékonyabb a friss és zamatos gyümölcsû barackfánál?

A növények általában elégedettek sorsukkal, ha emberi érzésekkel akarnók felruházni őket, akkor úgy mondanám, hogy többnyire jókedvûek, kellemesen érzik magukat. Kevésbé bizonytalanok a jövőt és a fejlődés irányát illetően, mint sokszor mi, nyugdíjasok.

Az emberi irodalom és mûvészet hallucinál, mi sem természetesebb ennél. Ez valószínûleg munkahelyi ártalom, olyasmi, mint amikor beomlik a bánya, léket kap a tengeralattjáró, vagy leolvad a hûtőszekrény.

Egyedül az emberek tartózkodhatnak tartósan kövek, téglák és cserepes tetők között, no meg nehezen érthető mûveik, ártalmas szándékaik és megfejthetetlen vágyaik.

Visszatérő hibájuk az embereknek, hogy nem rendelkeznek objektív, mindannyiuk által elfogadott és betartott erkölcsi alapelvekkel.

Az élet elszáll, eltûnik a sok szép pillanat, és mi marad utána? Hit, reménység, szeretet, aszott test, mely már nem mûködik rendesen.

A magyar katonák soha többet ne öljenek embereket, csak a gépeiket és a muszklijukat fejlesszék, hátha mégis szükség lesz rájuk, és ne adj' isten megint beköszönt a világvége. Akkor lehet, hogy muszáj lesz lövöldözni. Bumm. Bumm. De addig is harcoljunk a Világbékéért, s maximum csak csirkéket, halakat, disznókat gyilkoljunk!

A munka, a robotolás talán el tudja vonni az ember figyelmét a katasztrofális helyzetünkről, de akinek jut idő meditálni, hamar bekattanhat.

Ez a világ oktondi, baljós és sötét is egyben. Számomra úgy tûnik, nagy szerencse kell ahhoz, hogy itt valaki valóban megtalálja a helyét. Általában csak csúszkálunk ide-oda.

Budapesten nagyjából ugyanolyan az élet, mint máshol a bolygón, természetesen azért lehetnek komolyabb eltérések, de a világ nagy része és benne az emberek élethelyzete meglepően hasonlít egymásra.

A legtöbb ember egy szakma, a legtöbb ember egész nap baromságokkal foglalkozik, a legtöbb ember egy munkahely. Bemegyünk, kijövünk, robotokként viselkedünk, amennyiben rendesek vagyunk. Aki pedig nem rendes, az sem tudott ember maradni. Ez a világ bedarálja az embereket, nincs esély a kibontakozásra. Ez a világ egy őrült kombájn, kattog a világ, gépiesedik.

Nagyon fontos, hogy megtaláljuk a mennyei harmóniát. Ne csak élősködő legyen az ember a földön, hanem valóban teremtsen valamit.

Meg kell találnunk a jégkorszak előtti tapasztalatokat, az algák, a szivacsok, a halak, kétéltûek, delfinek tapasztalatát. Törekedjünk a jóra, kevesebb rombolás, több építkezés.

Egy letûnt kor elporladt tudósától még baromságokat is érdekes olvasni.