Heaven Street Seven

Ha te nem veszed el soha azt, ami a tied, elveszi valaki, aztán foghatod a fejed.

De hogyha úgy leszel vele, Hogy mégiscsak néhanapján Szükséged lesz rám, Én majd ott fekszem, Ahol hagytál.

Nem adok több szerenádot, Nem leszek olyan áldott, Ki a szívével jól lát, Nem írok több ódát hozzád, Nem hagyom a nagyvilágot Hátra miattad könnyen, Tudom, hogy így lesz könnyebb, Hiába préselsz könnyet.

Két dolgot nem bírtam elviselni világéletemben: Az egyik, hogy egyedül vagyok; A másik, hogy van valaki velem.

Nem az idő az, ami átlépett rajtad, észre sem vetted, hogy elveszett egy haszontalan kis apróság, ami nélkül élni nem lehet.

Csak boldog akarok lenni, Ez ellen nem tehet senki, Csak egyszer végre fájjon A szívem, azt kívánom.

Mikor utoljára láttalak, csillogtál, úgy fájt, hogy nem vagy az enyém, most lopva nézlek, és látom, hogy nincsen mit sajnálnom.

Szeretek én mindent, ami nem akar közel jönni hozzám, csak úgy néz messziről, és én is nézem, amíg ideér, és abban a percben kezdődik el az, amitől félek, és félsz.

Tudom, hogy fáj, tudom, hogy félsz, tudom, hogy inkább megdöglesz csendben, de azért se kérsz, tudom, egyszer élünk, akkor is minek, te mindent megtettél, tudom, hogy boldog még sohasem voltál, hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár, nincs benned semmi, ami hasonlít rád, mégis azt mondom én, tudom, hogy szeretsz titokban, ott hever a szíved a sarokban, ahol mindig sötét van.