Heltai Jenő

Ígérd meg azt, hogy kezed akkor Kezemből vissza nem veszed, S szeretni fogsz akkor is még, Mikor már én is vén leszek.

És szólt a nő: "És mégis nappal, éjjel Sóhajtva gondolsz vissza rája, Amellyel az enyém nem ér fel, Mi volt a titka, a varázsa, bája? Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?" S a férfi szólt: "A másikat szerettem!"

Igérd meg azt, hogy szemrehányást Szived magadba nem fogad S nem kéri tőlem soha vissza Aranyos ifjuságodat.

Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk, Lelkem utolsó sóhaja.

A szerelem olyan, mint a pénz, ahol sok szerelem van, odagyûl a szerelem.

Rablók, hódítók, költők és királyok Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok, Nem izgat vágy és nem hevít a hit, Oda nem adnám semmiért nyugalmam És csak magamnak dúdolgatom halkan A bölcs lemondás fanyar dalait.

El-elmegyek mellette némán, Én nem nézek rá, ő se néz rám, Hanem azért halkan, titokban, A szivünk mégis összedobban.

Egyszer csupán hadd mondom el neked, Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett: Hogy megölője volt e szerelem, Oly édes oh! és oly reménytelen.

Én istenem, ha menni kell, Add, én is így mehessek el, Éjjel, sötétben, észrevétlen, Büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, Haljak meg én is egyedül, Egy vén díványra ráborulva, És senkire se rászorulva, Mint az apám.

Ennenmagának él mindenki, és ennenmagának hal meg. Társakkal pillanatokra találkozik csak, adásvevésben, hivatalos ügyekben, szerelemben, barátságban, örömben, fájdalomban. Egyedül vagy, és egyedül maradsz, mert másban is magadat szereted csak. Mindig ott csalódol, ahol a másikban magadra akarsz ismerni, senkitől sem kaphatod meg azt, amit magad adsz magadnak.

Nagy magasságba emeltelek lelkemben, és ezzel magamat emeltem föl... nagy szükségem volt rá, mert nagyon alant voltam. Nem a te nagyszerûséged, az enyém omlott össze, amikor kiderült, hogy nem vagy az, akinek hittelek: hiszen akkor én sem vagyok az, akinek magamat képzeltem. Visszalöktél a mélységbe, amelyből föltápászkodtam.

A mások öröme és fájdalma mindig egy kicsit színház nekünk, páholyból nézzük, és nem gondolunk arra, hogy minket is néznek. Az érzések nemcsak belső erejükkel hatnak ránk, hanem még erősebben megnyilatkozásuk külsőségeivel is; ahhoz, hogy igazán együttérezhessünk valakivel, be kellene hunynunk a szemünket és bedugnunk a fülünket a csúnya hangok, vigyorgó arcok, ügyetlen mozdulatok, szerencsétlen pózok és ostoba megjegyzések elől.

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.

Nem éveink számán múlik, hogy fiatalok vagyunk-e vagy öregek. A fiatalság a tehetség egyik fajtája.

Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg. Az, aki nyíltan gyûlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.

Te vagy számomra az egyetlen. Te vagy a legszebb. Rútak rútja volnál, És gonoszabb a kénköves pokolnál, Tudnálak átkozott hamisnak, Téged szeretnélek még akkor is csak.

Az a gyáva, Ki, amit érez, elrejti magába, És ami benne gyönge, emberi, A másiknak föltárni nem meri. Mért várod őt, ha nem ezért? A boldog élet vágya nem kisért? Galambok közt, virágos szigeten, Békés, családi kör, parányi házban. Az élet szép... Tenéked magyarázzam?

De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb akarsz lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár (...) Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak... Gyáva rab vagy.

Mindig jobban szerettem a rossz könyveket, mint a jókat, valahogyan őszintébbeknek, természetesebbeknek ítéltem őket. A jó könyv rendesen nagyon is szándékos valami; mindenféle ravaszkodásnak, mûvészkedésnek a szülötte, hogy úgy mondjam, a jó könyv olyan rossz könyv, amelynek sikerült sikerülnie. A rossz könyv nem akar semmit, még rossz se akar lenni: van benne valami üde naivság, bájos átlátszóság, amiben gyönyörködni lehet vagy legalábbis mulatni rajta.

Szerettem, nagyon szerettem valakit. Egy magyart. A neve... mindegy. Az az ember nem ismert, nem tudta, ki vagyok, nem érezte meg, hogy szeretem, nem hitt bennem, boszorkánynak csúfolt ő is. Bántott, vagy ami még gyötrőbb volt, nem törődött velem. De amikor megcsókolt, elaléltam a boldogságtól, és azt éreztem, hogy egy isten ereszkedik le hozzám. (...) Ma is szeretem azt az embert, és hat év óta, soha egy pillanatra sem tudtam megszabadulni az emlékétől.