Heltai Jenő

Nem vette még észre, mennyivel jobban szeretik a férfiak a buta nőket, mint a nagyszerûeket? A buta nővel nincs probléma, nincs lelki vívódás. Butaságból hû, butaságból csal meg, butaságból jó, butaságból kegyetlen, akármit csinál, butaságból teszi. Még el sem követte a hibát, és már megvan rá a diadalmas mentsége: az, hogy buta. Eleve föloldjuk összes bûnei alól.

Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet Könnyelmûen, ingyen ajkadra ne vedd! (...) Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak s élni mernek érte.

A könyv mindenkinek ugyanazt mondja, de nem mindenki tudja olvasni. Én is a könyvet vádoltam, ahelyett, hogy magamban kerestem volna a hibát. Nem értettem meg, hogy magamba kell mélyednem; ez az út vezet az igazsághoz, csak így találhatom meg minden titkok nyitját. Nem találtam ki, hogy lelkünk a nagy alkimista, aki aranyat csinál az olcsó ólomból; nem sejtettem, hogy minden szívben ott bugyog az örök ifjúság forrása. Igazam volt, amikor megéreztem, hogy ezek a könyvek nem ok nélkül maradtak nálam, nem ok nélkül akadtam rájuk az utolsó pillanatban. A megmenekülés, az élet, a boldogság, minden bennük volt.

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.

Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek.

Ritkán látszik meg a sárról, hogy hópehely volt azelőtt.

Szegény ember nem tart cselédet, Tandíjt fizetni nem szokott, És pénzt nem ad ki soha rátok: Bál, szoaré, zsúr és kokott. Szegény ember sohsem tekinti A legutolsó divatot... Nekünk ezrekbe kerül ez mind, Mért is vagyunk mi gazdagok!

Boldog, aki ifjan sohajtja Lelkét a legutolsó dalba, Boldog, akit ifjan, delin még, Fektet a sors a ravatalra.

Nem fáj, hogy semmit el nem értem, Ejh, boldogulni nem nagy érdem. A szenvedésben, pusztulásban, Bár szomorú - de szebb varázs van.

Ha majd a gyászos elmulásnak Örök homálya rám borult, Küldj a síromra, én szerelmem, Egy tubarózsa-koszorút.

Nagy küzdelem, kevés dicsőség, Mégis, hiába, szép a lét! A rózsa, melyet magam téptem, Mindig megérte tövisét.

A humorista olyan ember, Ki humort ûz szakértelemmel, Fején kalappal vagy anélkül, Humorizál, míg belekékül.

A hajadra majd ha egyszer Ráborul a szürkeség, Szerelmemtől nem menekszel, Az akkor is érted ég.

Az alkoholt, azt nem pótolja semmi S az mindent pótol, mindennel fölér, Gyönyöre, kéje százszor százezernyi, Szivünk belőle mindig újra kér.

Isten, ki élsz, isten, ki úr vagy, Itt lenn a földön s fönn a mennyben: Add, hogy a drága, az imádott, A szőke lány szeressen engem.

A világ egy futball-pálya, Mi vagyunk a labda rajt, Melyet a sors fürge lábbal Jobbra rugdal, balra hajt.

Az évek elmúltak mögöttem S ami előttem van, nagyon kevés: Csöndes elmúlás. Csöndes temetés.

Meggyógyítani nem lehet Az összetépett szíveket, Kár a kidőlt fákért, Átsírt éjszakákért, Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

Imádj! Bálványozz! Istened legyek S más istenektől a szived ne féljen! Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz. Nézz a világba gőgösen, kevélyen!