Hermann Hesse

Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyû szívvel dobd el mindened - a nemes életbölcsesség e népszerû és számtalanszor kinyilvánított elvárásainak csak a humor tud eleget tenni.

Mindig az győz, aki szeret, nem az, aki többet tud.

A gondolkodás (...) vigasztaló dolog, ami jót tesz az embernek, és segít élnie. De nem minden gondolkodás! Ó, nem, akad olyan gondolkodás, amely gyötrelem és téboly. Akad olyan gondolkodás, amely fájdalmasan vájkál a megmásíthatatlanban, és semmi egyéb nem származik belőle, mint undor, félelem és életuntság.

Hosszú ideje minduntalan csupa apró, vacak darabra esett szét élete, ha visszatekintett rá. Hosszú, végigjárt szakaszra nézett most vissza, egész házasságára, és az úgy jelent meg előtte, mint egy hosszú, sivár, megunt országút, ahol egy férfi egyedül vonszolja magát a porban súlyos terhekkel megrakva.

Piszkáltál már kötőtûvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást ûzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.

A halál ellen nincs szükségem fegyverre, mert nincs halál. Egyvalami van csak: a haláltól való rettegés, ez gyógyítható, de fegyver nincs ellene.

Ahhoz, hogy létezzen pusztulás és újjászületés, lennie kellene lentnek és fentnek. Lent és fent viszont csupán az emberi agy szüleménye, és csakis az illúzió hazájában létezik. Minden ellentét, fekete és fehér, jó és a rossz csalóka ámítás csupán.

Tudod, hogy nem egyedül téged szeretlek. (...) De megbánni nem fogok egyetlen szerelmet sem, egyetlen bölcs vagy balgatag lépést sem, amit tettem. Téged talán azért szeretlek, mert hasonlítasz hozzám. Másokat viszont azért szeretek, mert különböznek tőlem.

A kimondott gondolat mindig halott.

Érzéseiket, tetteik súlyát és következményeit csak jó, határozott életû emberek látják tisztán, akik hisznek az életben, és egyetlen olyan lépést sem tesznek, amelyet holnap vagy holnapután megbánnának.

Jó úton haladsz, ha nekem és magadnak is bevallod szíved érzését. De azért ne nevezz egyetlen érzést sem jelentéktelennek, méltatlannak! Hisz minden érzésünk jó, nagyon jó, a gyûlölet, az irigység, a féltékenység, sőt még a kegyetlenség is. Mi mások táplálhatnának is bennünket, mint szegényes, szép és káprázatos érzéseink, melyekkel kivétel nélkül igazságtalanok vagyunk, csillagok azok, amiket kioltunk.

A természetben megszámlálhatatlanul sok szín van, és mi fejünkbe vettük, hogy a skálát húszra csökkentjük. Ez a festészet.

Miért van idő? Miért mindig csak ez az idióta egymásután, s miért nincs pezsgő, laktató egyidejûség? (...) E röpke életen át élvezhet, alkothat az ember, de mindig csak dalt dal után dalol, s az egész, teljes szimfónia sosem csendül fel egyszerre összes hangjával és hangszerével együtt.

Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor azt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.

Mindenkinek csak egyetlen igazi megbízatása van: hogy önmagára találjon. Végezheti, mint költő, mint őrült, mint próféta, vagy mint bûnöző. Ez nem a mi dolgunk, sőt végső soron jelentősége sincs. Nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk magunknak egy sorsot, hanem az, hogy megtaláljuk saját magunkat, s azt teljességgel és töretlenül éljük végig.

Nevetséges és szomorú, mily nehezen tanuljuk meg a türelmet és okosságot.

Az igazi kihívás az ember számára, hogy megtalálja az utat önmagához.

Valóban egyetlen keblünk, s testünk van, de nem két vagy öt, hanem számtalan lélek lakozik benne. Az ember százrétegû hagyma, ezernyi szálból szőtt szövet.

Ki a nép? A szónok vagy akik őt hallgatják, akik egyetértenek vele, vagy azok, akik köpnek rá és bottal fenyegetik?

Akire kívülről csap le a sors, azt leteperi, mint nyíl a vadat. Akinek a sors belülről és legsajátabb énjéből fakad, azt megerősíti és istenné teszi.