Hermann Hesse

Néha könnyedén, gondtalanul és kötelmeinkről megfeledkezve cselekszünk ezt-azt, mintha szemlátomást minden akár fordítva is történhetne. Máskor viszont, más órán, semmi sem lehet másként, mint ahogy van, semmi sem könnyû és kötelességmentes, és minden lélegzetvételünket valamilyen súlyos, külső erő, sors irányítja.

Az élmény valódi volt. Belőle sugárzott, és megváltoztatta, melléje vont egy másik embert. Magánya átszakadt, szeretett megint, (...) tudott újra mosolyogni, újra nevetni!

Mosolyunkban meghitt bizalom fénylett. (...) Ilyenkor szinte az volt az érzésem: talán csak a kezemet kellene kinyújtanom a boldogság felé, hogy ezentúl soha többé ne engedjem el - de soha nem tettem meg, mert várni akartam, amíg egyszer (...) megpillantom a szenvedély és a vágyakozás jelét. Õ azonban egyenletesen lélegzett, s nem látszott rajta, hogy változásra vágyna, sőt gyakran úgy tûnt nekem, mintha szinte kérne, hogy fel ne kavarjam néma összhangunkat.

Igen. Különbözőek vagyunk. Az egyik attól vadul meg, ha megmondják neki az igazat, a másik pedig a frázisokat nem bírja elviselni.

Semmi mástól nem akarok megszabadulni, mint attól az érzéstől, hogy a gyengeség megfoszt a szabadságtól. Érezni vágyom, hogy a fájdalom és az öröm egyazon forrásból táplálkozik, mindkettő ugyanannak az erőnek a mozgása, (...) és mindkettő szép és szükségszerû.

Azt hiszem, az életben egészen pontosan meghúzható a fiatalság és az öregség közötti határvonal. A fiatalság az egoizmussal ér véget, az öregség a másokért élt élettel kezdődik. Az én véleményem a következő: a fiatalok sok élvezetet és sok szenvedést kapnak az élettől, mert csak magukért élnek. Minden vágy és minden ötlet fontos nekik, minden örömbe belekóstolnak, de minden kínba is. (...) Ez a fiatalság. A legtöbb ember számára azonban elérkezik az idő, amikor mindez megváltozik, amikor elkezd másokért élni.

Mindenkinek saját lelke van, amelyet nem egyesíthet máséval. Egyik ember közelíthet a másikhoz, szót érthet vele, ketten egymásra találhatnak. De a lélek olyan, mint a virág, a gyökere egy helyhez köti - nem mehet oda a másik virághoz, mert nem hagyhatja el a földjét. A virágok az illatukat és a magvaikat küldik szét, hogy eljussanak egymáshoz; de hogy a mag hová érkezik, azt nem a virág, hanem a szél dönti el.

Akik szeretik egymást és összeházasodnak, vagy akik barátságot kötnek, azok nem a pillanatban keresik a szépséget, és nem akarják, hogy érzéseik hamar elmúljanak.

A legnagyszerûbb örömeink hagyják a legnagyobb hiányt maguk után és hamvadnak el a leggyorsabban.

A hegycsúcs nem közeledhet a völgyhöz, de az emberek közeledhetnek egymáshoz.

Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbûvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.

Töprenghetünk, okoskodhatunk, nincs sok értelme. Úgysem aszerint cselekszik az ember, ahogy gondolkodik, nem fontolgatja a lépéseit, inkább a szívére hallgat.

Ó, zene! Eszedbe jut egy dallam, hangtalanul eldúdolod magadban, hogy áthassa bensődet, hogy hatalmába kerítse minden erődet és mozdulatodat - és azokra a pillanatokra, amíg benned él, kioltson minden esetlegest, rosszat, durvát és szomorút a lelkedben, felcsendüljön benne a világ, és a nehezet könnyûvé, a dermedtet szárnyalóvá varázsolja!

A szívünket nem zárhatjuk el az élettől, de megtaníthatjuk arra, hogy a véletleneken felülemelkedve, töretlenül szembe tudjon nézni a fájdalommal.

Azt hittem, immár tudom, mi a szerelem, bölcsnek véltem magam, megvigasztalódva, új szemmel néztem a világot, úgy éreztem, közelebb kerültem az élethez, és mélyebben részesülök benne. Most azonban ennek is vége lett, eltûnt a tisztaság, a vigasz, a derû, csak a vihart és a lángolást éreztem, a szívem ujjongó remegéssel megadta magát, nem érdekelte már az élet, csak arra vágyott, hogy saját tüzében hamvadjon el.

A sors igazságtalan, az élet szeszélyes és kegyetlen, a természetben nem a jóság és az értelem uralkodik. A jóság és értelem ugyan létezik, de csakis bennünk, emberekben, akik egyébként a véletlenek játékszerei vagyunk. Mégis lehetünk erősebbek a természetnél és a sorsnál, ha csak egy-egy órára is: nagy szükségünkben közel kerülhetünk egymáshoz, megértő tekintetekkel találkozhatunk, szerethetjük egymást és vigaszt is nyújthatunk.

Mindig túlságosan szûkre szabjuk személyiségünk határait. Csak azt számítjuk bele, amit egyénnek nevezünk, és amit megkülönböztetünk a többitől. Pedig valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét, (...) ugyanúgy a lelkünkben is benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt.

Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig őket, építsen nekik oltárokat.

Ha gyûlölünk valakit, akkor annak képében olyasmit gyûlölünk, ami bennünk van. Ami nincs meg bennünk, az nem zaklat fel.

Nem volt közöttünk veszekedés, nem volt szakítás, még csak szóváltás sem. Csak egyetlen, tulajdonképpen ártatlan szót mondtam neki - de mégis éppen ez volt az a pillanat, amikor egy illúzió, amely bennünket összetartott, színes cserepekre hullott szét.