Hermann Hesse

Hogyan történhetett, hogy miközben reggelenként ágyunkban térdepelve vagy éjszakánként gyertyafény mellett elköteleztük magunkat a Jónak, a Fényességnek, Istenhez fordultunk és szentül fogadkozva hadat üzentünk a bûnnek és a Gonosznak, alig néhány órával később nyomorultul elárultuk iménti, szent fogadalmunkat és elhatározásunkat...?

Istenem, milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom a határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit!

Ha az ember megtalálja az álmát, könnyû lesz az útja. De nincs örökké tartó álom, mindegyiket újabb váltja fel, és egyiket sem szabad fogva tartani.

Ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik.

Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett.

Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békülünk meg önmagunkkal és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk.

Mert az ember a legnagyobb és egyetlen értelmes dolgot, amit tehet, akkor cselekszi, ha természetadta képességeivel önmaga megvalósítására törekszik. Ezért mondtam régebben olyan gyakran neked: ne a gondolkodó vagy az aszkéta példáját másold, hanem légy önmagad, törekedj önmagad megvalósítására!

A szeretetben meg kell lennie az erőnek, hogy önnön bizonyosságát megtalálja. Attól kezdve már nemcsak vonzódik: maga is vonzani kezd.

Számtalan barát vett körül tündöklő életemben; most, hogy elködösült, nem látszik egy sem.

A szerelem nem kér, nem követel. A szerelemnek olyan erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor már nem vonzódik, hanem vonz.

Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.

Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben.

Létezik benned a csendnek egy olyan tisztása, egy rejtett szentély, ahová bármikor visszatérhetsz, és ott az lehetsz, aki valójában vagy.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.

Nagyon is értem, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe, (...) ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, zenél, ünnepel, mûvelődik! Igazad van, pusztai farkas, tökéletesen igazad van, mégis elpusztulsz.

Az embernek meg kell kísérelnie a lehetetlent, hogy a lehetségest elérje.

Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni. Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre, nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a tetszetős világban nem találja meg az otthonát.

Minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és... két ember között, még ha nagyon erős szálak fûzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért.

Ha gyûlölünk valakit, akkor annak képében olyasmit gyûlölünk, ami bennünk van. Ami nincs meg bennünk, az nem zaklat fel.

A boldogság szeretet kérdése, semmi másé. Aki szeretni tud, az boldog ember.