Herta Müller

A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben.

A káromkodások hidegek. A káromkodáshoz nem kell dália, nem kell kenyér, se alma, se nyár. Nem szagolgatásra, nem is evésre valók. Örvénylésre és leülepedésre valók a káromkodások, rövid tombolásra és hosszú mozdulatlanságra. A halánték lüktetését lefelé pumpálják, a csuklóba, a tompa szívdobbanást pedig föl, a fülbe. A káromkodások hergelik és fojtogatják egymást. Ha a káromkodás megtörik, akkor soha nem is létezett.

Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: Emlékszel-e még? De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam.

Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.

Soha nem lehet tudni, hogy amit gondolunk, abból hangos mondat lesz-e, vagy gombóc a torokban. Vagy csak az orrcimpák tágulása-szûkülése.

A halál olcsó, mint a lyuk a zseben.

Ha az ember kiengedi kezéből a sorsát, akkor elveszett.

A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember.

A halál ellenében nem kell egy teljes saját élet, elég egy olyan, amely még nem ért egészen véget.

Receptet mesélni nagyobb mûvészet, mint viccet mondani. A poénnak ülnie kell, pedig nem is mulatságos. (...) A lágerben a vicc így kezdődik: VÉGY. Hogy nincs mit venni, ez a poén.

Van, hogy lassan érik meg egy terv, de amikor hirtelen jön az elhatározás, és még mielőtt összeszednénk a bátorságunkat a végrehajtáshoz, az ötlet hirtelensége máris tettekre sarkall bennünket, az igencsak fel tud villanyozni.

Ha túl sok a szemléltető anyag, hogy mások hogyan dobják be előbb a törülközőt nálad, akkor elhatalmasodik a félelem. Idővel annyira elhatalmasodik, hogy a megtévesztésig hasonlít az egykedvûséghez.

Az éhségben a vakság és a látás egy, a vak éhség látja a legjobban az ételt.

A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.

A végső boldogság és a legnagyobb szerencse az utolsó csepp boldogság. Ez akkor köszönt be, amikor meghalunk.

A testben folyamatos bontás és építés zajlik, akár egy építkezésen. Naponta látod magadat és a többieket, de egyik napon sem észleled, mennyi omlik össze benned, és mennyi épül fel. Rejtély, hogyan zajlik az, ahogyan a kalóriák adnak és elvesznek. Hogyan tüntetnek el benned minden nyomot, amikor elvesznek tőled, és hogyan kerül beléd minden vissza, amikor adnak. Nem tudod, mikor kerülsz felfelé ívelő pályára, csak azt érzed, hogy megint van erőd.

Ha a hús eltûnik a testről, terhessé válik cipelni a csontokat, húznak lefelé, a föld alá.

A cement csalás, mint az utca pora, a köd vagy a füst - száll a levegőben, szétterjed a földön, rátapad a bőrre. Mindenütt lehet látni, és sehol nem lehet megfogni.

Ha valaki le akarja gyûrni a halálfélelmet, de nem szabadul tőle, mámorba fordítja át.

Van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá.