Hevesi András

Az egészséges ember éppen abban különbözik a betegtől, hogy benne valamennyi perverzitás megvan, a betegben csak egy.

Az eszményi szenvedély csupa éteri tisztaság, a lélek érzékisége, semmi köze a test étvágyához.

A testi meztelenség a szerelem estélyi ruhája, de a lelki meztelenség megbénít... A szerelem csak magányban lehetséges.

Az ember akkor jut el önmagához, ha kivetkőzik magából.

Az ember ragaszkodik az ellenségeihez, akik minden este ugyanazzal a gonosz, fagyos, kaján tekintettel fogadják, ragaszkodik a falhoz, amelyről mindig törvényszerûen visszapattan, ragaszkodik az idegenség légköréhez, amelyben jobban önmagára eszmél, mint barátok között, ragaszkodik az őserdőhöz, amelyben eltéved.

A filológia az impotensek aszkézise. A filológus lemond arról, ami úgy sincs neki: az egyéni véleményéről.

A durvaság fájdalmas kapcsolatot teremt az emberek között.

Az ember legmélyebb lénye véletlenekben, komikus és siralmas balesetekben nyilatkozik meg, az ember igazi arca a meglepetés, tanácstalanság és rémület fintora, a halál, a nagy leleplező irtózatos torzképének előrevetett árnyéka.

A társadalomnak csalhatatlan szimata van... Aki kívül maradt, annak a számára nincs kegyelem.

A (...) lányok a vérükben hordják a tragédia illemkódexét.

Milyen vérfagyasztó egy anya, mikor megijed! A civilizáció mindent kicsiszolt, mindent kifinomított, mindent ésszerûvé és áttekinthetővé tett, csak az anyák szemében tüzel őskori fenevadak rémülete. Van valami vad és ijesztő egy anyában, az ember orrát olykor oroszlánketrecek szaga csapja meg, ha az anyja nagyon figyelmesen nézi, végtelen éleslátással, be nem csapható, könyörtelen tárgyilagossággal és azzal a megdöbbenéssel, amelyen szempillantás alatt átrohan a jelen és a jövő.

A férfiak halála, akár hirtelen, akár hosszú küzdelem után következik be, mindig katasztrófa, mint egy összedőlt ház. Elmúlni csak asszonyok, csak anyák tudnak, akik már tíz évvel a haláluk előtt búcsúznak.

Az ember csodálatos teljesítményekre képes, ha szemtanúja van, akinek ez fáj.

A világon mindennek ésszerû és pontosan megjelölhető oka van, oktalan hisztéria, gyerekes gyöngeség, nem méltó felnőtt emberhez egyetlen magyarázatul a könyörtelen végzetet előrántani.

Csak tenoristák boldogulnak az életben, a basszusok és baritonok csüggedt, szomorú, összetört rabszolgák, vagy kilátástalan, gyerekes lázadók.

Az emberiséget két élesen elkülönített csoportra osztják: tisztességes emberekre és gonosztevőkre, az utóbbiak jóval többen vannak és jóval hatalmasabbak, és a tisztességes embereknek jóformán más örömük sincs, mint hogy időnként összebújnak, és alaposan odamondogatnak a szélhámosok, kalandorok és egyéb gazemberek társaságának. Arcukra ilyenkor titokzatos undor ül ki, szájuk és orruk parányit vonaglik, mintha sok kilométeres távolságból szimatolnának valami förtelmes szagot.

A piszok nem könnyelmû, kedélyes, bohém állapot, mint a híre, hanem mereven, pedánsan, szertartásosan fogja körül az embert, mint a páncéling. A jól megmosdott ember keresztbe veti lábát, és kényelmesen hátradől a karosszékben, gyanútlanul és kedves közvetlenséggel veszi birtokába a tárgyakat, ápoltsága félhomályos tudatában nem riad vissza a testi érintéstől, hátbavágja az embereket, meg-meglegyinti az arcukat. A piszkos ember kínos illedelmességgel ül a székén, alig mer ránehezedni, és szigorú, védekező tekinteteket vet jobbra-balra a - nem is egészen alaptalanul - rosszkedvûnek és bizalmatlannak vélt légkörben.

Nemcsak a kétségbeesés, hanem a boldogság is tékozló.

Milyen mámorítóan szép olyan világban élni, ahol a tettek nem tapadnak az emberhez, hanem elpattannak, mint a szappanbuborék!

Az eső sehol sem gyönyörûség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát, de még akkor is csupa emberség, csupa tisztességtudás. A nagyvárosban is nyugodt és komótos maradt, a Váci utcán is nagy lomha síkságokra esik, csendes, illedelmes és kissé fásult, mint a síkságok korán elhízó vagy kiszáradó, idő előtt összetörő népe. (...) A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetûzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőket, hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek.