Ivo Andric

Ez a sok és zavaros megváltó, aki lépten-nyomon föltûnik, legjobb jele annak, hogy katasztrófa felé haladunk.

Az új hatalom képviselői, mind a katonaiak, mind a polgáriak, többségükben nem értették az országot, és ügyetlenül bántak a néppel; önmagukban jelentéktelenek voltak, de minden lépésükön érezni lehetett, hogy egy nagy gépezet apró részei, s mindegyikük mögött hosszú sorokban és számtalan lépcsőzetben ott állnak a hatalmasabb emberek és a nagyobb intézmények. Ez adott nekik olyan tekintélyt, amely messze túlhaladta személyiségüket - s olyan mágikus befolyást, amelynek mindenki behódolt.

Nem az a fontos, amit az ember időben megtakarít, hanem az, hogy mit cselekszik a megtakarított idővel.

Csak azok, akik számolatlanul költöttek többet, mint amennyit kerestek, csak ők látták az életet könnyûnek és szépnek.

A messzeségből ide érződött a tőzsdék egészségtelen árfolyamhullámzása. A hasznok, amelyek ezekből az árhullámzásokból származtak, láthatatlan kezekbe folytak, a károk pedig a monarchia legtávolabbi sarkáig elértek, és szétáradtak a kiskereskedők között egészen a viszonteladókig és a fogyasztókig.

Minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz a fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja.

Az élet olyan, hogy senkinek sem javallott sokáig egy helyben maradni, sem szellemi, sem materiális értelemben.

Utazni annyi, mint gyorsan váltogatni a helyeket, a szokásokat, az embereket, akikkel társalogsz, annyi, mint mélyebben az idő szakadéka fölé hajolni.

Egy ember életerejét többek között azon lehet lemérni, hogy mennyire tud felejteni.

Csak az aktív emberek, az ő harciasságuk és kíméletlenségük viszi előre a világot, de csak a passzív emberek teszik elviselhetővé, az ő türelmük és jóságuk tartja meg, s teszi élhetővé.

Mindenkor az számít jó és nagy írónak, aki a legtalálóbban tud írni a maga korának, a kortársaknak, aki legjobban meg tud felelni a kortárs nézeteknek és hangulatoknak. Ámde nagyon valószínû, hogy a jövőben csak az marad meg igazi írónak, aki a legtalálóbb képet tudta adni a maga koráról, a kortársakról és nézeteikről. Mégpedig tekintet nélkül a mulandó nézetekre és pillanatnyi hangulatokra.

A költő csak holtan nyeri el igazi, végleges arcát, ritkán fordul elő, hogy a kortársai még a halála előtt fölismerjék és helyesen ítéljenek róla. Ezért az eltûnés az ő igazi célja. S amíg nem lehet halott, amíg még él, arra kell törekednie, hogy minél több ember számára legyen legalább minél messzibb.

Amíg sötétség van, virradat is lesz.

A legsûrûbb erdőben kimondott szó sem marad egy helyben.

Akiket látni szeretnénk, nem azokban a percekben jönnek, amikor rájuk gondolunk s amikor a legjobban várjuk, hanem olyan pillanatban, amikor gondolataink a legmesszebb kalandoznak tőlünk. S a viszontlátás fölött érzett örömünknek egy kis időre van szüksége ahhoz, hogy a mélyből, ahova lenyomva feküdt, fölemelkedjék, és megjelenjék a felszínen.

A tudományból (...) nem származhatik kár.

Nem is sejtjük, mi mindenre vagyunk képesek. Létezünk és elmúlunk, s nem tudjuk meg, mi minden lehettünk és mi mindent tehettünk volna.

Életének legnagyobb és legnehezebb dolgairól senki sem beszél szívesen. Csak néhány év elmúltával, amikor már végleg kiheverte súlyos megpróbáltatását.

A nép szenved, sugdolózik, s védekezik, ha másképp nem megy, hát így: mesékkel, amelyekben homályos, de elpusztíthatatlan vágya él az igazság, a másféle élet és jobb idők után.