Jack London

Én (...) én vagyok, és akkor sem változtatom meg az ízlésemet, ha az egész emberiségnek egybehangzóan más is a véleménye. Ha nekem nem tetszik valami, hát nem tetszik és kész. A világon semmi okát sem látom, miért kellene tetszést majmolnom, csak azért, mert embertársaim többségének tetszik valami, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha tetszenék nekik. Abban, hogy mi tetszik, vagy mi nem tetszik nekem, nem indulhatok a divat után.

Sok mindent megtudott önmagáról - azt például, hogy fontosabb számára a szépség, mint a hírnév, s hogy ha mégis híres akar lenni, ezzel inkább csak Ruth kedvében szeretne járni. Az ő kedvéért vágyódik olyan nagyon hírnévre. Azért akar a világ szemében nagyra nőni (...), hogy a nő, akit szeret, büszke legyen rá és méltónak tartsa önmagához.

Ismeri ő az életet... Ismeri minden aljasságát és minden szépségét, és tudja, hogy minden mocskával együtt, az élet mégis milyen nagyszerû! Istenuccse! - lesz még mondanivalója erről a világ számára. A szentek a mennyben - hogyne lennének tiszták és mocsoktalanok? Õket ugyan nem illeti ezért dicsőség. De a szentek, akik a sárban élnek - ez, ez az örök csoda! Ezért érdemes élni; azért, hogy az ember lássa, hogyan emelkedik ki a bûn fertőjéből az erkölcsi nagyság; azért, hogy kiemelkedjék belőle ő maga is, és ahogy kezd tisztulni a szeme, először pillantsa meg homályosan a távolban derengő szépséget. Azért érdemes élni, hogy lássa az ember: minden gyöngeségből, gyarlóságból, bûnből, minden feneketlen aljasságból hogyan emelkedik ki az erő, az igazság és a lélek.

A halál nem fáj, csak az élet kínozza meg az embert!

A szívem ott van a tenyeremben, ott ver minden ujjam végében. Ha nem csap bele, figyelmeztetem magát, beleülök ebbe a székbe, és meghalok. (...) Nem remegek én a testemért. Én a szívemben és a fejemben élek, uram - nem ebben a gyenge porhüvelyben, melyben átmenetileg lakom.

Az otthoni megszokott élet udvariasságát itt önzetlenséggel, kitartással és türelemmel kell helyettesíteni, így és csakis így juthat hozzá a kincset érő drágagyöngyhöz: az igaz barátsághoz. Sohase mondja azt, hogy "köszönöm"; éreztesse anélkül, hogy a száját kinyitná, és bizonyítsa, viszonozza tettekben. Vagyis szavak helyett a tett, holt betûk helyett az eleven szellem legyen szószólója.

Ha csontot löksz a kutyának, még nem vagy jótékony. Akkor vagy jótékony, ha megosztod a csontot a kutyával, pedig magad is éppoly éhes vagy, mint a kutya.

Lázad az ősi nomád, szokások lánca szakad, mély, téli álma után felébred benne a vad.

Csak szeretet törölheti ki a szeretet emlékét, vagy pontosabban az elvesztett szeretet fájdalmát.

Az ember a kutya "gazdájának" tartja magát, de a kutya a gazdáját "Istennek".

Az anyag hatalmas illúzió csupán. És pedig azért, mert az anyag formában nyilvánul meg, és a forma változó.

A halál nem létezik. Hogyan is létezne halál, amikor minden az Istenség része? A lélek sohasem hal meg, a test pedig igazából sohasem élő.

Szívünk csaknem bármikor fölébe tud kerekedni a fejünknek, s ami a legfőbb, szívünknek csaknem mindig igaza van, annak ellenére, hogy a statisztika szerint legtöbbször nincs igaza.

A nagy szeretet mindig ki tudja fejezni magát áldozattal és önfeláldozással.

Inkább hamu lennék, mint por. Inkább égjen ki a szikrám egy ragyogó lángban, mint hogy feleméssze az elszáradás. Inkább legyek egy pompás meteor, minden atomommal csodás ragyogásban, mint egy álmatag, nyugvó bolygó. Az ember arra hivatott, hogy éljen, nem az, hogy létezzen. Nem vesztegetem az időmet azzal, hogy megpróbálom meghosszabbítani. Inkább kihasználom az napjaimat.

Hiába filozofálgattunk korszakokon át az örök érvényû igazság lényegéről, úgy tûnik, hogy nincs igazság a világegyetemben.

A szerelem nem az ész porszáraz útjaiból indul ki. A szerelem a szívből jön, és túl van minden józan észen, rideg logikán és bölcselő filozófián. Bízz a szívedben (...)! Ha azt súgja, bízz a kedvesedben, akkor kacagj az észérveken, a fagyos bölcsességen! Engedelmeskedj szíved parancsának, és nyugodtan bízz meg a kedvesedben!

Mi értelme van álmodni, ha az ember nem tudja végigálmodni addig, amíg már minden szép, jó és biztos a végén?

Amit a szívemben érzek irántad, olyan tisztán, mint milliónyi csillag fénye, arra nincs szó. Hogyan is mondhatnám el?

Megtanulta, hogy semminek a végső értelmét nem ismerheti meg az ember, s a szépség oly titokzatos, mint maga az élet. Megtanulta azt is, hogy a szépség fonalai mindenütt összefonódnak az élet fonalaival, s tudta, hogy ő maga is parányi részecskéje csak annak a kibogozhatatlan szövevénynek, melyet napsugárból, csillagporból és csodából szőttek.