Jakab Ödön

Csodálattal tölt el engem a természet, Bár nem minden évszak vonzza lelkemet: Búra hangol a tél sívó pusztasága, Míg örömre gyújt a zengő kikelet; Ámde még a tél is, ha itthon borul rám, Idegen tavasznál kedvesebb nekem, Mert én a hazámat, szép Magyarországot, Az egész világnál jobban szeretem!

Te vagy mindenem, kit semmi sem pótolhat, Fölöttem egyedül te uralkodol csak. Ragyoghat az égről a napvilág másnak: Engem éj környékez, bús éj, ha nem látlak.

Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz, Hogy a mezőkön sárguló haraszt Észre sem veszi, miként múlik el Szelíd halálban ott a többivel:

Poétákat olvasgatok, Kiket a hír fel nem kapott, Bár lantjukon már régóta, Jó régóta zeng a nóta. (...) Szegényeket úgy sajnálom: Mennyi vágy és hiú álom! S ha valóra egy se válik: Mennyi bánat mindhalálig!