Jakupcsek Gabriella

Van, (...) hogy egy helyben maradni, nem moccanni az adott pillanatban egyenértékû a cselekvéssel.

Hiszek benne, hogy mindig, mindenre van megoldás, csak ki kell várni. A várakozás pedig nagyon rossz, ha tétlenül nézem, mi történik.

Mindig arra van kereslet, amit mutatnak. Le lehet szoktatni az embereket nagyon sok mindenről, és rá lehet szoktatni az embereket nagyon sok mindenre.

Egy mûsorvezető meg tud buktatni egy mûsort és meg tud nyerni egy mûsort, ha nem moderátorként kezelik, hanem valóban személyiségként.

Én nem vagyok benne biztos, hogy mindig az a jó, amit én gondolok, míg mások akkor is kitartanak, hogyha nagyon sokan nem értenek velük egyet.

Nagyon fontos, hogy ne mondjunk le valamiről, ami fontos nekünk, csak mert nehézséggel találkozunk. Mindig van út, ha nem is feltétlenül a megszokott.

Az anyai ösztön a gyermeket magunk elé emeli, és szerintem ezzel nincs is semmi baj. Azzal már igen, ha személyiségünk teljesen feloldódik az anyaságban. Hiszem, hogy a gyerekünknek is jobb, ha nem mondunk le érte mindenről, ha nem hozunk érte a szükségesnél több áldozatot. Egy kiegyensúlyozott, helyét másban is megálló nő harmóniát sugároz, és jó példát mutat a gyerekének is.

Ki látott már tökéletes anyát? Igen, tegye csak fel a kezét, aki látott már tökéletes anyát! Senki? Hát igen, tökéletes anyával valószínûleg még senki sem találkozott. És mégis, öljük, kínozzuk magunkat, hogy mi legyünk az első ilyen.

A társadalom merő képmutatásból nem tolerálja az anyai tökéletlenséget. Pedig tökéletes anyák nem léteznek. Jó anyák viszont igen, tele szeretettel, gondoskodással, jó és rossz döntésekkel, erényekkel és hibákkal.

A magyar nők, de szerintem nem csak ők, tabuk között élnek, olyan elvárások mentén, amelyeknek valójában senki nem tud megfelelni. A közösségi média pedig csak növeli a frusztrációinkat, hiszen mindenki a legjobb pillanatait osztja meg a másikkal anyaként, de a befogadó azt érzi, hogy a posztolónak, szemben vele, minden pillanata ilyen.

A gyengeség elismerése - ami mindegyikünknek van - szerintem a legnagyobb erősség. (...) Nem az a baj, hogy valami elromlik. Az a baj, ha nem tudod megjavítani.

Szerintem nincs boldog élet anélkül, hogy értelmes dologgal ne foglalkozzon egy nő.

A napi hajtás, a rossz kapcsolat, az unalmas munka, az olyan feladatok sorozatos elvégzése, amivel nem értesz egyet esetleg... nagyon sok mindenből tevődik össze az emberi boldogtalanság.

Ha az ember motivált és egy kicsi országban él, akkor meg kell ragadni a lehetőségeket. Nem lehet finnyázni. Ha itt kettőre nemet mondasz, lehet, hogy nincs harmadik.

Ha valamitől félek, az nem a halál, hanem a kiszolgáltatottság, az a mérhetetlen leépülés, ami az embert esetleg az élete végén eléri így vagy úgy, kit fizikailag, kit mentálisan, kit a fájdalomtól. Ezt végigasszisztálni épként: ezt viselem nehezen. Nem az elvesztéssel van a baj, azzal számolunk, arra valahogy mindenki fel van készülve, az az élet része. Amivel nem számolsz, az az, hogy hogy kísérsz el odáig.

Nem feltétlenül kell mindenkinek hitelesnek lennie. (...) Egy hétköznapi embernek inkább önazonosnak kéne lenni. Ezek hallatlanul jó érzések, mint egy jó ebéd után, amikor a hasad tele van. Úgy felkelni, hogy nincs titkod, nem sunnyogsz, nem kell hazudnod, nem kell manipulálnod, nem kell félned: szerintem ennél többet az ember nem nagyon kívánhat magának.

Nem minden vihar azért sodródik az utadba, hogy tönkretegye az életed. Néhány azért jön, hogy megtisztítsa az előtted lévő utat.

Az életben csak annyira lehetünk boldogok, amennyire a kapcsolataink mûködnek.

Életünk leghosszabb, legbensőségesebb kapcsolatát a saját személyisegünkkel alakítjuk, jó társaságot kell magunknak nyújtanunk.

Fiatal korunkban általában azért küzdünk, hogy megszerezzünk egy férfit, majd azért, hogy megtartsuk. Aztán sokak számára az válik fő kérdéssé, hogy hogy viselje el őt, ne adj’ isten hogyan szabaduljon meg ettől az egykor oly csodálatos férfitől.