James Powell

A múlt soha többé nem lesz már jó kalauz a jövőbe.

Amikor a tudósok közölték, hogy a tenger szintje elér bizonyos szintet 2100-ig, a legtöbb ember nem tekintett előrébb, nem tudatosult bennünk, hogy később is egyre csak emelkedni fog. Legtöbbünk reflexszerûen hitt abban, hogy a nehéz időknek egyszer vége szakad, helyreállnak a normális viszonyok, mint a két világháborút meg a nagy világválságot követően. (...) Szerintem ez is a globális felmelegedés számtalan ördögi csapdájának egyike.

Állítjuk magunkról, hogy az egyetlen jövőtudatos, ennek jegyében cselekedni képes faj vagyunk, de többnyire a kisujjunkat sem mozdítjuk.

Egy dolog, ha a szülőföldet el kell hagynunk: a történelem során rá-rákényszerültek erre emberek. De az, hogy nyomtalanul el is tûnik, egészen más. Akkor mese nincs, megszûnt a számodra meg a gyerekeid számára is.

Ha ma esik, holnap süt a nap. Vagyis akármilyen cudarul állunk, vissza fog térni a normalitás. De hol van már a régi normalitás?

Ha nem bíznak többé egy város jövőjében, az éppúgy gyilkolhat, mint akármelyik természeti vagy emberi pusztító erő.

Ha nem dolgozol, nem eszel. (...) Ha nincs gleccser, nem iszol.

Ha írott malaszt egy törvény, mit számít, hogy elvben kire-mire hatályos?

Egy aszályos országban az az úr, akié a folyók felső folyása.

Talán ha a puszta lét annyi erőt kíván, kevesebb marad gyûlölködésre, háborúzásra.

Az ember akkor se változtat a szokásain, ha ízről ízre metélik szét.

Egyvalami biztos csupán: a jövő év melegebb lesz, a rá következő annál is melegebb, ameddig csak előre látunk a jövőbe.

Ha egy fasiszta vezető hatalomra jut, bajos szabadulni tőle. Ahhoz legalábbis forradalom vagy háború kell.

A fasizmusnak ellenség kell, legyen lehetőleg veszélyesnek beállítható, egyszersmind igazából jóformán védtelen az államhatalommal szemben.

Ma a világ túlnyomó részén érdektelenné vált a politika. Minek szavazni azzal a tudattal, hogy a múlt választott vezetői emberségből megbuktak, és a végzetünk közeleg?

Közelség szülhet nagy barátságot, de nemzetek között nagy viszályt is.

Az egyezmény próbája az éles helyzet, addig csak üres szó.

Vénembernek emlékezni túl nagy gyötrelem.

Minek menteni a fajokat, kérdezik tőlem, reménytelen ügy, hát nem? Na de ez olyan, mint amikor a hívő embertől kérdezik, miért hisz. Belülről fakad ez is, az is. A hitünket lehetetlen megmagyarázni másnak - ehelyett inkább cselekedjük azt, amit diktál, mert hisszük.

Meglehet, olyan jövő elé nézünk, mikor az erdők, hegyi lankák, lápok, szavannák és a többi madárélőhely nem csak tavasszal marad néma, de minden évszakban, mindörökre.