James Powell

Az írás a maradék örömök egyike. Igazából szükségtelen hozzá mûködő számítógép, internet, az úgynevezett felhő - elég a ceruza meg a papír.

A múlt nem megbízható támpont, ha egy-két évenként "új norma" lép érvénybe.

Mindig hézag tátong az emberek felfogása és a valóság között.

Van annál rosszabb is, mint túlélni húsod-véred, mégpedig túlélni a törzsed tagjait egytől egyig, sőt az erdőt is, az őshazádat.

A zöld erdő, népünk táplálója az idők kezdetétől, semmivé lesz, és hovatovább mi is semmivé leszünk.

A jó kérdés már fél válasz.

Sehol a világon nincsen rév a globális felmelegedés elől az emberiség számára.

A globális felmelegedés (...) nem "ha", hanem "mikor" kérdése.

Egy tudósnak, klímakutatónak ebben az évszázadban nem csak azért nehéz, mert kivonják a forrásokat a felsőoktatásból. Nem is ez fáj igazán, hanem hogy a közvélemény, a politikusok, akikre rá voltunk utalva, a klímatagadóknak szolgáltatták ki a hazánkat. Általában véve az értelmiség és kivált a kutatók ellen fordultak. Gonosznak bélyegeztek minket, áldozathibáztatás célpontjai lettünk. De az emberek többségével ellentétben én tudok mit felelni a gyerekeimnek, ha rákérdeznek, tettem-e az ember okozta globális felmelegedés megfékezéséért. Tudós kollégáim és én próbálkoztunk, de kudarcot vallottunk. Mégiscsak jobb, mint ha hagytuk volna az egészet a fenébe.

Talán a fajtánk valamiféle alkati jegye, hogy a legnyilvánvalóbb vészjelek ellenére tétlenkedünk, holott az előre jelzett baj bekövetkeztéig még évtizedeink volnának megtenni, amit kell. Meglehet, a Homo sapiens végzetes hibája, hogy csak akkor cselekszik, mikor végképp muszáj, és akkorra gyakran elkésik már vele.

Ha átvészelünk egy változást, beáll egy új egyensúly, amihez alkalmazkodni tudunk. De mi van, ha már nincs olyan, hogy normális, ha maga az állandó változás a normalitás?

Az emberi történelem folyamán a kockázatfelmérés mindig a múltból indult ki. Az ember az otthonát nem közismert árterületre, a parti nyaralóját se a dagály legfelső vízállásánál lejjebb építette. (...) De a fosszilis fûtőanyagok fölélése révén eltöröltük azt, hogy a múlt irányadó lehessen a jövőre nézve, s bizonytalanná vált az emberiség sorsa.

Megmenthetünk bizonyos embereket és régiókat, de nem menthetünk meg mindenkit, mindenhol, mindenkor.

Azért lettünk kutatók, hogy javítsunk a világ állapotain, de ez ma már lehetetlen. Innentől mi célja van az életünknek?

Egy város azt igényli, hogy a folyója iszapostul megmaradjon egy helyben, ezért töltéseket emel, hogy medrébe börtönözze a folyót. A folyó börtöntöltelék lesz, de ideje, ereje bőven van. Mást sem forgat a fejében, mint a szökést; ha nem idén, hát jövőre, vagy tízezer év múlva. Akármeddig húzódhat, de a folyó valamikor kitör. Ilyen szabadulómûvészt lakat alatt tartani, akár csak átmenetileg is, a foglárok teljes készültségét követeli minden pillanatban.

Várost deltába építeni fogadás, hogy a természet szabta játékban mi nyerjük a partikat a végtelenségig. Ilyen fogadást csakis elveszíthetünk.

Ha bármely kikötőváros súlyos károkat szenved az áradástól, onnan azonnal tovább kell állni, mert biztosan jön az újabb hasonló erősségû vagy még erősebb vihar.

Addig tart a biztonság, míg veszteg marad a tenger ott, ahol az ókor óta mindig is volt.

Beletörődni az elkövetkezendőkbe annyi, hogy a depresszió lesz a normális emberi lelkiállapot.

A tengerszint hol emelkedik, hol süllyed, mint emberemlékezet óta mindig, de hosszú távon átlagos középértéke az irányadó.