Jeanette Winterson

Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesetten jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hûségre, szenvedélyre vágyik, de mindent, mi drága neki, kockára tesz.

A szerencsejáték nem bûn, ember voltunk egyik kifejeződése csupán. Kockáztatunk. Van, aki a játékasztalnál teszi, van, aki nem. Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik.

Mindegy, mit mondanak a papok, találkozhatsz Istennel akkor is, ha nem kelsz korán. Találkozhatsz Istennel akkor is, ha csak lustán elheversz a templomi padon.

A nehézség emberi találmány, mert az ember nem élhet szenvedély nélkül.

Álmainkban néha megpróbáljuk kiküzdeni magunkat a vágyak tengeréből, és felmászunk Jákob lajtorjáján, fel arra a bizonyos rendezett helyre. Aztán emberi hangok ébresztenek, és megfulladunk.

Olyan, hogy bizonyos mértékû győzelem, nincs. Minden egyes győzelem új haragot, új legyőzött és megalázott népet hagy maga után. Újabb helyet, melyet őrizni, védeni és félni kell.

A háborúban nem az volt a legszörnyûbb, hogy láttam, hogyan halnak meg társaim, hanem hogy láttam, hogyan élnek.

A test mindenáron ragaszkodik az élethez. Még önmagát is hajlandó felfalni. Ha nem adnak ennie, kannibállá válik, és saját zsírját, izmát, végül csontjait falja fel.

Mindig a szívünk az áruló, az késztet sírásra, az temetteti el velünk barátainkat, mikor pedig jobb lenne továbbmenetelnünk. A szívünk miatt émelygünk éjszaka, és gyûlöljük azt, ki épp vagyunk. A szívünk énekli a régi dalokat, az hozza vissza a meleg napok emlékét.

A szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek rád, s ismét kiválthatod.

Mikor a halállal szembesülsz, a szenvedély, mi az élethez köt, teljesen haszontalan. Az egyetlen, mit tehetsz, hogy feladod szenvedélyed. Csak így van esélyed a túlélésre.

Ha átérzel minden halált, mit te okoztál, minden életet, mit derékba törtél, minden lassú és verejtékes termést, mit letaroltál, minden gyermeket, kinek jövőjét elloptad, az őrület a nyakad köré tekeri hurkát, és kivezet egy sötét erdőbe, hol a folyók mocskosak és a madarak némák.

Ha a szerelem szenvedély volt, a gyûlölet megszállottság lesz. Vágy, szükség, hogy az egykor szeretett lényt gyengének, megalázottnak, szánalmasnak lássuk. A méltóság már rég tovaszáll, most az undor közeleg. A gyûlölet nemcsak az egykor szeretett lénynek szól, magunknak is; hogy tudtunk egy ilyet valaha is szeretni?

Nincs értelme olyan valakit szeretni, aki mellett soha nem ébredhet fel az ember, hacsaknem véletlenül.

A szerencsejátékost a győzelem reménye hajtja s a veszítéstől való félelem villanyozza fel, és amikor nyer, azt hiszi, a szerencse mindörökre mellészegődött, ismét nyerni fog.

A legegyszerûbb emberek is jogot formálnak arra, hogy saját hibáikat követhessék el.

A háborúnak soha nem lesz vége. Sem most, sem később. Valahányszor azt kiáltjuk: Béke!, és hazarohanunk a kedvesünkhöz, és hogy megmûveljük a földeket, soha nem békében, csupán a következő háborútól kapott haladék időben élünk. Mindig lesznek következő háborúk. A jövő ki van ikszelve.

Azt mondom, hogy szerelmes vagyok. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy jövőmet, múltamat, mindent átértékelek, ennek az érzésnek a fényében látok. Olyan, mintha valami idegen nyelven írtam volna eddig, s most hirtelen el tudnám olvasni, amit írtam. Szavak sem kellenek neki, s megérteti velem, ki vagyok. És, mint általában a zsenik, nem is tudja, mit tesz és hogy teszi.

Minden szerelmes egyszerre gyámoltalannak és vakmerőnek érzi magát, ha azzal van, akit szeret? Gyámoltalannak, mert mint valami öleb, mindig kész gazdája lábainál henteregni. Vakmerőnek, mert tudja, akár egy sárkányt is leszúrna egy konyhakéssel, ha szükség lenne rá.

Olyan, hogy bizonyos mértékû győzelem, nincs. Meg kell védeni, amit megszereztünk.