Jeanette Winterson

A győzők akkor veszítenek, amikor kezdenek belefáradni abba, hogy folyton csak győznek.

Bárkivel esel is először szerelembe, úgy igazán, ő lesz az, ki míg élsz, mindig haragot ébreszt benned, akiről nem tudsz logikusan gondolkozni. Lehet, hogy megtalálod a helyed valahol, lehet, hogy boldog leszel, de az, ki elvette a szíved, mindig uralkodni fog feletted.

A szenvedély csak az egyetlent akarónak való.

Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán még egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának a Kánaán kapujában? Általában nem teszik.

Az ember elutasítja a szenvedélyt, miként a házában sem ésszerû leopárdot tartania, ha mégoly szelídnek tûnik is először a vad. Lehet, hogy valaki azt mondja, nem probléma neki etetni egy leopárdot, és hogy a kertje is elég nagy, de tudni fogja, legalább álmaiban, hogy nincs olyan leopárd, mely valaha is megelégedne azzal, amit kap. Kilenc éjszaka után kell hogy legyen egy tizedik, és minden sóvárgott találka után az ember sóváran várja a következőt. A szerelemnek soha nem elég a táplálék, soha nem elég nagy a kert.

Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, csaknem elviselhetetlenül nehéz teher.

Mi lehet megalázóbb annál, mint rájönni, szerelmünk tárgya nem méltó szerelmünkre?

A szabadság, ha ritkán és váratlanul meg is adatik, csak a jelenben, a pillanatban lehetséges.

Szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy hatalmas vagy gazdag az ember, hogy sokra tartják vagy hogy nincsenek kötelezettségei. Akkor szabad az ember, ha szeretni tud. Ha úgy tudsz szeretni valakit, hogy ha csak egy pillanatra is, de meg tudsz feledkezni önmagadról, szabad vagy.

A másik iránti vágy minden vallásos áhítatnál inkább képessé tesz bennünket arra, hogy megtisztulva emelkedjünk önmagunk fölé.

Szerelem nélkül vakon tapogatózunk életünk alagútjában, és sohasem látjuk meg a fényt.

Félünk a szenvedélytől, s csak nevetünk a túl heves szerelmen, s azon, ki túlságosan szeret. Mégis, olthatatlanul vágyjuk az érzést.

Mi, örökbe fogadott gyerekek kitaláljuk magunkat, mert ki kell; életünk legelején hiány, ûr, kérdőjel van.

Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé - életünket folyamatosan elbeszélve élünk mindannyian, de az örökbefogadottak élete már elkezdődött, amikor ők megérkeznek. Mintha olyan könyvet olvasnánk, amelyiknek hiányzik az első néhány oldala. Mintha érkezésünkkor már fölment volna a függöny. A hiányérzet soha, soha nem múlik el - nem múlhat el, nem is szabad elmúlnia, mert valóban hiányzik valami.

Részben tény, részben fikció az élet. És mindig címlapsztori.

Az iskolai konfliktusokban mindig az húzza a rövidebbet, aki más, mint a többi.

Az ember a cselekedeteiben éli ki a sehová sem tartozás élményét. Méghozzá úgy, hogy igyekszik azt tenni másokkal, amit vele tettek. Nem képes elhinni, hogy önmagáért is lehet szeretni őt.

Amit az író nem ír meg, ugyanannyit elárul róla, mint amit megír.

Amikor elmesélünk valamit, saját törvényeink szerint tesszük, de úgy, hogy nyitva hagyunk egy ajtót. Változatot írunk, de sosem véglegeset. És talán reméljük, hogy valaki majd meghallja a csöndeket, és folytatódhat a történet.

A szavak a csönd kimondható részei.